2012. március 26.

Új tavasz nyílik, de nem az én tavaszom. Valami végérvényesen megszakadt bennem. Hittem, bíztam és reméltem, hogy lehet szebb és jobb életünk. Hát nem lehet. Azt hiszem, megtanultam végre, hogy fehér hercegek nincsenek... és soha nem is voltak...

Ébredés

Néha hajlamosak vagyunk nem észrevenni azt, ami az orrunk előtt van. Olyasmit keresünk, ami soha nem volt és nem is lesz. Nem vesszük észre, hogy aki valóban törődik velünk, ott van egy karnyújtásnyira, akire minden körülmények között számíthatunk, az fogja a kezünket, minden percben és pillanatban, hogy akit valóban érdekel a sorsunk, a jövőnk és a jelenünk, az ott áll mellettünk, mint egy megingathatatlan  vas-szobor....csak nem vesszük észre... és néha nagyot hibázunk.

Hibázunk, de ha szerencsénk van, még időben észrevesszük, így a hiba nem lesz végzetes. Tanulunk belőle.  Megtanuljuk észrevenni azt, ami az orrunk előtt van. Amiért harcolni sem kell, hiszen oly természetes, hogy ott áll, óv, félt és vigyáz. Hogy ő is ember, hogy hibái vannak, hogy sérülékeny és érző lélek? Igen, ezt is észre kell venni. Nem megtagadni és elhagyni, akkor, mikor talán éppen neki van ránk szüksége. Mert lehet, hogy számára mi vagyunk az a vas-szobor, aki ott áll mellette óvón, féltőn és vigyázón. 

Csodálatos világ....

Igen! 
Megtörtént hát a CSODA!!! Van értelme felkelnem reggel, van értelme dolgozni menni, élni, szeretni, jövőt tervezgetni, újra rácsodálkozom a világra, milyen szép is tud lenni...Minden percért kár, melyet szomorúságban és bánatban töltöttem, hiszen tudnom kellett, hogy eljön értem és magával visz...A reményt egy jobb életre, a szerelem tiszta és felemelő érzését hozta magával, mikor már mindenről lemondtam. 
Köszönöm, Istenem...

Várakozás....

Igen, várakozom. Ebben az évben mindig várok valamire. Januárban vártam, hogy április legyen és eltemethessem a mamámat. Áprilisban munkára vártam, ami meg is érkezett, de mégis itthon maradtam, mert a "zuram" nem engedett el. Ezt a manővert aztán többször is megcsinálta. Én meg hagytam. Áprilisban elkezdtem a D kategóriát, aztán vártam, hogy vége legyen. Július 8-án levizsgáztam forgalomból, soha ilyen nehéz vizsgát...aztán vártam, hogy megjöjjön a teljesen tele lévő friss jogosítványom. Sajnos az ocsmányiroda kivárta a 3 hetet, így mire a jogsi megérkezett, pont lecsúsztam az utolsó júliusi GKI vizsgáról. Tehát vártam szeptember 9-ét. Ami holnap lesz. Ha sikerül, várom, hogy megérkezzen az igazolvány, aztán már csak azt kell várni, hogy munkát kapjak. Egyébként buszt vezetni tanulóként meglepően tanulságos volt. Mindehhez kaptam egy végtelenül türelmes oktatót, aki (szerintem) párszor lemondott rólam... :D ...bár soha nem említett ilyesmit, sőt sokszor megdicsért, persze aztán ilyenkor mindent elrontottam, amit csak lehetett. De mindegy is. Én nagyon élveztem... Nagyon bízom abban, hogy hamar kapok munkát, már kezdek "bekattanni" itthon. Arra gondoltam, hogy mégis elmegyek kamionozni addig, amíg nem lesz munkám. Bár ezt még nagyon át kell gondolni.... Szóval várok. Augusztusban azért sorsfordító dolog is történt, Papa rászánta magát, hogy kiköltözik hozzánk. Kicsit féltem, hogy vészeli át majd a költözést, a változást, az utolsó morzsát is elvette tőle a fia és az unokája. Szó szerint. Szegénynek semmije sem maradt. Gyakorlatilag hajléktalanná tették őt 87 éves korára. (...de ez egy egész oldalas történet, majd egyszer megírom...) Senkinek nem kívánom ezt. De most már lassan egy hónapja velünk van, jól érzi magát és olyan, mintha mindig velünk lett volna. Viszont velem valami nem stimmel. Újabban sokat sírok, megint bezárkózom a csigaházamba. És tudom, hogy ez hová vezet és azt nem akarom. Sokszor elindulok itthonról de a végén mégis itthon maradok. Nem tudom, mit tehetnék. Úgy tűnik, senki sem akar kirángatni ebből a mocsárból, amibe belesüllyedtem újra. Lehetséges, hogy sokan vagyunk lent? Ezért aztán várok. Várom, hogy munkám legyen, és akkor elmúlik ez a depressziós időszak. 2011 a várakozás éve....