2010. november 27., szombat
Újabb szünet?
A csodás angol kanyar után egyelőre vége a csavargásnak, bár tudom, hogy sokáig úgysem tudok a fenekemen maradni. Addig, amíg nincs új kirándulás, tudósítok a régebbiekről. Rengeteg élmény éri az ember lányát ennek a munkának köszönhetően, és ha azonnal nem írom le, elfelejtem, mert mindig jön egy újabb.
Angliában, újra...
Kis szünet után újra angol kanyart kaptam. Liskeard nevű városka határában egy farmra igyekeztem. Menet közben négykezesre bővült a "legénység" (vagy leányság? XD). Így aztán gyorsan haladtunk a kikötő felé. Ezúttal Calaisből indult a hajó, Norfolkline volt a hajótársaság, amivel utaztunk. Éjjel mentünk át a csatornán, meglepően hullám mentesen. Hajnal 1 óra volt, mire átértünk, az első fizető parkolóban (serviceben, ami itt nem a szerviz...) 30fontért pihentünk 9 órát. Kellemes fürdés (jéghideg helyiségben, szándékosan nem írtam fürdőszobát), majd ettünk pár falatot és nekivágtunk Angliának. London körgyűrű, mint mindig zsúfolt volt, lévén péntek, mindenki igyekezett valahová. A balra tarts már nem okoz gondot, ha jól számolom, negyedszer vagyok itt. Letértünk az autópályáról egy N jelzésű útra, ezt megelőzően vérre menő vitát folytattunk, hogy melyik irányból közelítsük meg a lerakónkat. Én győztem, mint később kiderült, jobb lett volna, ha ez nem így alakul. Egyre keskenyebb úton haladtunk, ráadásul folyamatosan torlódásba keveredve. Ezek az angolok minden körforgalom előtt leszűkítik a két sávot egyre, ami jó dolog, bár így is előfordul, hogy valaki bekeveredik a pótkocsi "alá". Már nagyon fáradt voltam, untam is magam, pedig én vezettem, szóval félálomban a kormány mögött próbáltam ura maradni a járműnek, mikor sofőrtársam szintén unott közönnyel megszólalt, valahogy így: "valami kavics van előttünk az úton...". Odanéztem, és abban a pillanatban felébredtem és felkiáltottam! "Hiszen ez a Stonehenge!" És valóban! Hihetetlen élmény volt, egyáltalán nem számítottam rá. Sajnos csak rövid ideig csodálhattam, mert ugye én vezettem, de sosem felejtem el, hogy itt is jártam. Továbbhaladva egyre szűkebb, meredekebb és kanyargósabb lett az út. Gyanú fészkelte be magát a fejembe, nem erre kellett volna jönni. Nem 40t-ra találták ki ezt az utat. A legszörnyűbb azonban csak ezután jött, amikor összeborult fejünk felett a növényzet, és mint egy labirintusban, egy sáv szélességű úton haladtunk tovább. Arra gondoltam, vajon mi lesz, ha szembe jön valaki, mert egyáltalán nem fértünk volna el. És ekkor szembejött...egy busz...na most mi lesz? Gondoltam rémülten, de a buszsofőr kedvesen rám mosolygott, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, visszatolatott addig, amíg félre tudott állni egy beugróban. A GPS-t figyeltem és meghűlt a vér az ereimben: egy hajtűkanyart mutatott ugyanis. Biztos voltam benne, hogy nem fordul el a szerelvény. És egyre közeledett a végzetes kanyar...1500m....500m...itt van! Jajj! De csodák csodájára kiszélesedett az út és egy hatalmas buszos parkoló tárult elénk...na itt megállunk. Szépen leparkoltunk az egyik szabad helyre és eldöntöttük, hogy egy tapodtad sem megyünk tovább, elég volt. A lerakó itt van 8 km-re, hétfőn reggel elindulunk és odaérünk hamar. Persze fürdő és ilyesmi sehol, de kamionos bírja. Másnap találtam kóbornetet és így egész nap a szeretteimmel beszélgettem. Hétfőn lerakodtunk, majd elindultunk Plymouthba felpakolni. Sajnos ez csak kedden sikerült, de végül visszaindultunk Doverba. Visszafelé is megcsodáltam a Stonehenget, és kissé nagyobb hullámzás közepette enyhe tengeribetegséggel küszködve visszaértünk Calaisba.
2010. november 26., péntek
Szerelmem, Anglia...
Dover, a fehér sziklák...2008. augusztus 24. Vasárnap
Nos, igen. Megint szégyellhetném magam, mert nem írtam. De nem mentegetőzöm, inkább írok.
Spanyolországba jártunk sokat, a legizgalmasabb és egyben a legkellemesebb élményünk a Földközi-tengerben való fürdőzés volt. Ma Angliából írom a naplót, tegnap hajóztunk át a SEAFRANCE járatával Calaisból Doverba. Egész véletlenül, hiszen csak ma kellett volna, mivel azonban fogalmunk sem volt, hogy a kikötőben mit is kellene tenni, bekeveredtünk a hajóra felszállni igyekvők közé, így szinte azonnal hajóra is raktak bennünket. Majdnem olyan nagy hajó volt, mint a SCANDLINEs, és majdnem olyan szép is, de sajnos francia hajó lévén meglehetősen piszkos. Nem is értem, hogy miért kell a franciáknak mindenhol szemetesnek lenniük. A német hajón minden helyiség ragyogott a tisztaságtól, beleértve a mellékeket is, itt mindenhol koszba, szemétbe botlott az ember, pedig itt is turisták utaznak...
...és ezzel befejeződött az első szakasz a naplóírásom történetében...innentől folytattam az újabb élményekkel, a közben eltelt időszakban munkahelyváltások, gerincsérvműtét, gazdasági világválság és hasonló finomságok történtek...
A szép kék DAF, Gerzson névre hallgat, többször is szóba kerül... XD 2008. április 24. csütörtök
Jó is, hogy lekopogtam, eddig semmi baj sem történt, reméljük így is marad. Bár Gerzsonnal ez sosem tudható előre, azért bízunk benne. Ma semmi különös nem történt, talán csak az, hogy még mindig az olaszoknál vagyunk, mivel 16-22 óráig valami hülye ünnep miatt tilalom van. Szlovénia előtt állunk 100 km-rel, igazán bosszantó tud lenni az ilyen akadály. Így aztán mi is megálltunk Velence után, és pihenünk. Megnéztünk egy horrorfilmet is, ettünk és szundikáltunk. Mivel nem történt semmi különös, megpróbálom leírni romániai kalandjainkat. Szép hétfő reggelen indultunk pestre felrakodni a fokhagymát. Reggel 8-ra kellett volna ott lenni, de ugye előtte tachográf illesztési feladatot kaptunk, így csak 11 órára értünk fel. Mint már említettem, ez volt az első utam Gerzsonnal. Kedvesem ugyanis elhagyott, és külön autóval, egy Mercedessel jött. A felrakó sem volt mindennapi, ugyanis egy kisstílű, szerintem maffiózó külsejű alak fogadott bennünket, és mindjárt közölte is, hogy alaposan túlsúlyosak leszünk. Ráadásul Ukrajnába kell vinni vámoltatni a fokhagymát. Már a túlsúlyt sem értettük, ez az Ukrajna dolog pedig végképp elbizonytalanított bennünket. Telefonáltunk is az irányítónknak, hogy mit szól mindehhez, erre intézkedett, és annyit elért, hogy nem kellett Ukrajnába menni.A túlsúly viszont továbbra is probléma maradt. Egyikőnk sem járt még Romániában, annyit azonban tudtunk, hogy ott aztán van korrupció bőven, nagyon szeretik büntetni a kamionosokat, okkal, ok nélkül, zsebre. Mivel rákérdeztünk, mi lesz, ha megbüntetnek, a megbízó csak annyit mondott, hogy mindent fizet. S hogy megnyugodjunk, meglepett minket 2 kiló banánnal. Sokáig tartott, mire kész lett a rakodás, mert egyesével rakosgatták fel az árut, de végre elindultunk. Nagylak felé vettük az irányt, de csak 22 óra után mehettünk át a túlsúly miatt, ekkor már nincs mérlegelés. Szerencsénk volt, átjutottunk. Megálltunk aludni, reggel folytatódott az előző napi bonyodalom, ugyanis egyik autó sem indult el. Lajoséból elment a levegő, közben pedig sebességben volt, így nem indíthatott, nekem meg az aksi merült le. Azért megoldottuk, és el is indultunk. Románia a végtelen szegénység országa, legalábbis, amerre jártunk. Igazán elszomorító volt. Persze azért itt is láttunk olyan településeket, amelyek kicsivel könnyebb életről tanúskodtak, de alapjában véve sajnáltam az itt élő embereket.
Baszk-földön
Ahol az Orio az Atlanti óceánba ömlik...2008. április 23. szerda
Egész éjjel esett az eső. Ami nem baj, csendesen kopogott a fülke tetején, igazán jó volt hallgatni, de tényleg. Spanyolországnak ez a része még csak nem is hasonlít a Zaragoza - Madrid környéki sziklás, köves vörös földes - amiről Kriszta kinyomozta, hogy tulajdonképpen nem vörös, hanem fahéjszínű, mégpedig a vas-oxidtól, és kevésbé termékeny - kopár, kihalt vidékéhez. Itt mindent buja, zöld növényzet takar, rengeteg a csapadék, párás a levegő, hiába, a nagy víz érezteti hatását. Az Atlanti-óceán ugyanis már nagyon közel van. Sajnos nem látunk sokat belőle, mert a hegyek mindent eltakarnak, szinte csak másodpercnyi ideig tárul a szemünk elé, de azért elmondhatjuk, hogy “láttuk az óceánt!” . Reggel nagyon gyorsan megrakták az autót, vörösréz-tekercsekkel. Újdonsült irányítónk ugyan megpróbált bennünket visszafordítani Barcelonába a negyedik felrakóra, de felvilágosítottuk, hogy tele az autó. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy valaki fuvarszervező legyen, mert néha elgondolkodtató, amit tapasztalunk. Miután meggyőztük, hogy a fülkében sincs hely újabb raklapok számára, elindultunk haza. Megálltunk a tors de francé-s pihenőnél és vettünk bagettet, mert a kenyerünk elfogyott. 1€ 10cent 1 bagett, magyar forintban az 275.- forint. Ennyi pénzért egy kiló kenyeret kapnánk otthon és legalább 20 bagettet süthetnék. Na mindegy, azért enni kell. Megnéztük a nagy kőrakást is, amit nem vettünk észre a múltkor, igazából nem jöttünk rá, hogy mit is ábrázolhat, szerintem kutya. Nem is gondoltam volna, hogy medve is van Franciaországban, de egy tájékoztató tábla megmutatta, hogy ha a kihelyezett távcsővel figyelmesen és türelmesen szemlélődünk, akár még medvét is láthatunk. Bár én erről azt gondolom, hogy ha karácsonyig ácsingóznék a távcső előtt sem látnék medvét, de talán még mormotát sem, pedig az is van itt. Annál is inkább, mivel a távcső burkolatából hiányzott a távcső. Mindegy, semmi sem tökéletes. Rövid séta után indultunk tovább, hosszú az út hazáig. A következő parkolóban szedtünk oszloptuja-tobozokat. Egyszer már sikerült kikeltetnem őket, talán most is lesz belőlük valami, (és valóban lett is, mert már a kertben díszelegnek, némelyik 1m 20cm magasságban...) meg szedtünk hajtásokat különféle sövénynövényekről. Felfedeztünk egy új virágot is, lila, és rengeteg van belőle az út szélén, nosza, ebből is begyűjtöttünk egy keveset. Ez a növénygyűjtési mánia már egészen elhatalmasodott rajtunk. Annyi baj legyen. Kertünk már tele van a Mont Blanc lábánál szedett fenyőfákkal, spanyol kaktusz és futónövény is díszeleg otthon, hát miért ne vinnénk egy kis dél-franciaországi virágot is? 20. 50-kor már nagyon közel voltunk az olasz határhoz, szerencsére Gerzson eddig még nem hagyott cserben minket, kopp, kopp, kopp.
Bük-Köln folytatás...
Köln
Tehát úton Németország felé...most már a szokásos helyemen álltam meg aludni, Kirshtetten ASFINAGos parkoló. Ez tetszik, mert állítólag be van kamerázva, van wc-lehetőség, sőt még fürödni is lehetne, ha valaki elárulná, hogy működik az ajtó. Valószínűleg egyszerű, csak én nem tudom használni. Tudniillik felszerelkeztem mindenfélével, ami a fürdéshez kell, és szépen bedobtam az 1euróst ahová kell, gondoltam, most nyílik az ajtó, és mehet a zuhany. De sajna nem ez történt. Az ajtó zárva maradt, sőt még egy piros lámpa is felvillant, amely jelezte, hogy "éppen fürdök", és szorgalmasan számolta is a 15 percet visszafelé, ugyanis ennyit lehet pacsálni 1 euróért.
Így ezen a napon fürdés nélkül maradtam, de ott a babapopsitörlőkendő ilyen esetekre. XD Másnap Köln közelében aludtam, itt aztán jót zuhanyoztam. Érdekes, hogy mekkora boldogság, ha az ember normális fürdőszobához jut, ezt az otthoniak nem értik igazán. Végre a lerakó közelébe értem, kollégám szinte méterről méterre leírta nekem, hogy merre menjek. Követtem az utasításait, teljesen nyugodt voltam, GPS jelölte, hogy pár km-re vagyok a céltól. Kétszer két sávos autópálya, aránylag nagy forgalom, haladtam azért szépen. És ekkor megláttam a hidat. 3,6m magasságkorlátozás, ha leeresztem a légrugókat is vagyok 3,8m. Mi legyen? Láttam, hogy előttem álló ukrán kollégám is a fejét vakarja és a megfordulás mellett dönt. De én bátrabb voltam és az első utcán jobbra kanyarodtam. Na ezt nem kellett volna. Szűk kis utca volt, jobbról-balról autók, és megint egy híd, 3.6, kanyarodjunk megint jobbra, aztán megint jobbra...és visszaértem a kiindulási pontra. Hehe. De ekkor megláttam egy darus kamiont, biztos volt 4m magas, és sutty, át a híd alatt...aztán egy ponyvás, egy tartányos...na nehogymár pont én ne férjek át...és elindultam nagyon óvatosan. Láttam, hogy a többiek nem nagyon értik, mit óvatoskodom annyit, integettek többen is, hogy menjek nyugodtan, mert átférek. Hát ennyit a német precizitásról. Újfent. Megtaláltam a lerakót, rémes egy hely. Rengeteg kamion, hely alig, kötelező parkolás. Mindegy, nagy nehezen betornásztam magam az egyetlen üres helyre, jobbról, balról 30cm. Iroda, papír leadva, várjak. Kifelé menet harsány magyar üdvözlés valahogy így: "nem is tudtam, hogy szőke démon is dolgozik a Deltánál..-" Jól elbeszélgettünk Istvánnal, kávét is főzött nekem, telefonszámot cseréltünk, aztán eljött a lerakodás ideje. Simán ment minden, a felrakó is megjött közben, így újabb kávé után elköszöntem segítőmtől és indultam a holland határ mellé.
Így ezen a napon fürdés nélkül maradtam, de ott a babapopsitörlőkendő ilyen esetekre. XD Másnap Köln közelében aludtam, itt aztán jót zuhanyoztam. Érdekes, hogy mekkora boldogság, ha az ember normális fürdőszobához jut, ezt az otthoniak nem értik igazán. Végre a lerakó közelébe értem, kollégám szinte méterről méterre leírta nekem, hogy merre menjek. Követtem az utasításait, teljesen nyugodt voltam, GPS jelölte, hogy pár km-re vagyok a céltól. Kétszer két sávos autópálya, aránylag nagy forgalom, haladtam azért szépen. És ekkor megláttam a hidat. 3,6m magasságkorlátozás, ha leeresztem a légrugókat is vagyok 3,8m. Mi legyen? Láttam, hogy előttem álló ukrán kollégám is a fejét vakarja és a megfordulás mellett dönt. De én bátrabb voltam és az első utcán jobbra kanyarodtam. Na ezt nem kellett volna. Szűk kis utca volt, jobbról-balról autók, és megint egy híd, 3.6, kanyarodjunk megint jobbra, aztán megint jobbra...és visszaértem a kiindulási pontra. Hehe. De ekkor megláttam egy darus kamiont, biztos volt 4m magas, és sutty, át a híd alatt...aztán egy ponyvás, egy tartányos...na nehogymár pont én ne férjek át...és elindultam nagyon óvatosan. Láttam, hogy a többiek nem nagyon értik, mit óvatoskodom annyit, integettek többen is, hogy menjek nyugodtan, mert átférek. Hát ennyit a német precizitásról. Újfent. Megtaláltam a lerakót, rémes egy hely. Rengeteg kamion, hely alig, kötelező parkolás. Mindegy, nagy nehezen betornásztam magam az egyetlen üres helyre, jobbról, balról 30cm. Iroda, papír leadva, várjak. Kifelé menet harsány magyar üdvözlés valahogy így: "nem is tudtam, hogy szőke démon is dolgozik a Deltánál..-" Jól elbeszélgettünk Istvánnal, kávét is főzött nekem, telefonszámot cseréltünk, aztán eljött a lerakodás ideje. Simán ment minden, a felrakó is megjött közben, így újabb kávé után elköszöntem segítőmtől és indultam a holland határ mellé.
2010. november 18., csütörtök
Zaragoza felé...
A greenwichi nulladik hosszúsági kör alatt...jobbra kelet, balra nyugat, én meg középen...Zaragoza felé2008. április 21. hétfő
Igen- igen. A dátum nem tévedés. Tényleg nem írtam mostanáig. Rettenetesen szégyellem magam, igazán nem tudom, hogy mi volt a kifogás, pedig már egészen gyorsan megtalálom a betűket. Nnnnnna. Mostan éppen itten ülök egy DéAeF kamionban, hát valami rémes, de most éppen ezzel kell járnunk.
A RÉMet ugyanis eladták. Tegnapelőtt határoztam el, hogy most már minden napról írok, de ez nekem nem megy. Majd a kis füzetem alapján pótolgatom, ami elmaradt. Szóval jelenleg Spanyolországban vagyunk Viladecavallsban, és várjuk, hogy bejelentkezhessünk a SONY cuccal. Na végre! Ez gyorsan ment, máris elindultunk Castellar del Vallésba. Ez már nehezebben ment, el is tévedtünk, pedig már szinte tökéletesre fejlesztettem a navigációs képességeimet. Vagy talán mégsem? Itt sokat vártunk, hiába, nem kapkodósak. Aludni és fürödni is tudtunk, megfőztük a maradék virslit is, Sherlock Holmest olvastam, meg ugye írom a naplót. Mindennap. Közben megérkezett a felrakók listája, szeretett irányítónk megint leküldött minket az Atlanti-óceán partjára, így valószínű, hogy csak pénteken fogunk hazaérni. Mostanában Gerzsonnal (így neveztük el a DAFot) autózunk, “aki” ezen az úton is meglepett bennünket aranyos kis műszaki hibával, az előző rémtetteiről is írok, valami borzasztó. Most az aksival van gond, merthogy fogja magát és lemerül. Bikakábeles indítással hajlandó csak menni. Az első felrakót gyorsan meg is találtuk, és már kész is a rakodás itt a VALEO nevű cégnél, indulunk Zaragoza felé. Nagyon fáradtak vagyunk, mert tegnap, azaz vasárnap este 10 óra óta vezetünk. De meg fogunk állni útközben pihenni, mert muszáj.
2008. április 22. kedd
Megálltunk este fél 10-kor aludni egy csendes benzinkúton, reggel 7-ig nyugodtan pihentünk. Ránk is fért. Csodálatosan szép napra virradtunk, a függönyt elhúzva havas hegycsúcsokat láttunk, ahonnét hűvös levegőt hozott a szél. Elindultunk Zaragoza felé, hogy megtaláljuk a második felrakónkat. Sajnos ez nehéz diónak ígérkezik, nem találjuk. Kaptunk már mindenféle rajzot és útbaigazítást, mégsem megy, most éppen valami expo-területre jöttünk be, ahol vagy 20 biztonságos őr sípol egyszerre, így irányítgatják az autókat. Hát ez nem is nevetséges, hanem egyszerűen röhejes. Közben Tamás -az irányítónk- telefonált, hogy vissza kell jönni majd Barcelonába egy negyedik felrakóra. Hurrá. Ennek igazán nem örültünk, főleg így, hogy második sincs még meg.
Egy kicsit visszamegyek a múltba. Tavaly szeptemberben Franciaországban jártunk sokat, az Arbent-Annemasse lerakóhelypáros nagyon tetszett nekünk, a Montblanc alagúton át csodálatos szép helyeken járhattunk. A lerakó is jó, cirka 20 perc alatt végeznek velünk. Majd még írok erről, hiszen itt a Montblanc lábánál sok minden történt velem, pl., zuhanyoztam esőben, innen való az otthoni fenyőfáink nagy része. XD Hát igen. Csodálatos hely, a 4787 m magas csúcs mindenkit elvarázsol. Aztán persze Párizs! Majd’ minden héten ott voltunk, mégsem férkőzhettünk a torony közelébe, pedig már nagyon vágytunk rá. Egészen december 6-ig, amikor is a sors kegyelméből eljutottunk az Eiffel-toronyig. Igaz, hogy hideg volt, és fújt a szél, meg jól átáztunk-fáztunk, de megérte. Gyalog mentünk kb. 6km-t a párizsi utcákon át, mire odaértünk. De amíg odaértünk!!! Annyi szépet és csodálatosat láttunk, hogy feldolgozni szerintem máig sem sikerült. Egyébként erről jut eszembe. Tudom ám, hogy miért nem írtam eddig! Egyszerűen azért, mert annyi élmény adódik minden úton, hogy nincs időm leírni, hiszen mire az egyiket leírom, már ott is a következő. De most megfogadtam, hogy pótolok mindent, már ami eszembe jut. Csak hogy az unokáim el tudják majd olvasni. Még az is lehet, hogy könyvet írok belőle. Már a cím megvan: “Egy kamionos (aki nő) naplójából”. Na? Mit szóltok? Persze ehhez írni kellene minden nap. Na jó. Szóval útban a torony felé láttuk a Maria Magdalena Dómot, átmentünk a Concorde téren, ahol minden csupa fény és csillogás, na meg hatalmas óriáskerék, átmentünk Párizs legszebb hídján a III. Sándor (Alexander) cár hídon, messziről láttuk a palotát is. És a TORONY! Az valami csodálatos volt! Mentünk-mentünk, és egyszercsak kibukkant a lakóházak közül a talpa. Az egyik talpa. Hatalmas torony, és nagyon szép, mint egy csipketerítő, olyan finoman megmunkált az egész szerkezet. Magas, szinte nem is láttuk a tetejét, amikor alá álltunk. Fel is hívtuk az otthoniakat alóla, nem fogunk mindennap itt ácsingózni. Szerintem irigyeltek egy kicsit. Visszafelé a sanzelizén - fogalmam sincs, hogy kell írni -
sétáltunk, messziről láttuk Napóleon diadalívét is, gyönyörű volt. A Szajna partján andalogtunk szakadó esőben, majd a Concorde téren át vissza az autónkhoz. Azért Párizs nemcsak csillogás, sajnos rettenetesen zsúfolt, rengeteg ember tolong az utcákon, nem is figyelve egymásra, közönyösek, mindenki rohan a saját dolga után. Sok szemét is van szerteszét, a franciák nem a tisztaságukról híresek. Egymás hegyén-hátán a sok autó, parkolóhely sehol, így aki tud, a járdára áll fel elfoglalva annak jelentős részét a gyalogosok elől. De mindezek ellenére semmivel össze nem hasonlítható hangulata van, érezni, hogy pezseg az élet. Nem zavart az sem, hogy néha bizony a szó szoros értelmében taszigáltak odébb minket, ha kicsit elbámészkodtunk valamelyik kirakat előtt. Mert kirakat az van bőven. Egymást túllicitálva kínálják itt a portékájukat az árusok, és bizony a figyelmetlen turista azt veszi észre, hogy már a huszadik akciós mini Eiffel-tornyot vásárolja. Mi nem vettünk semmit. Merthogy annyi mindent szerettem volna, hogy nem tudtam választani. Majd legközelebb. Legalábbis remélem, hogy lesz még legközelebb. Bár mostanában inkább dél felé kell mennünk, azért én bízom benne. Aztán eladták a VOLVO-t. nagyon szomorúak voltunk, mert megszerettük azt az autót, és már igazán semmi gondunk nem volt vele. Azt ígérték januárban, hogy lesz saját autónk, de még mindig nincs, holott áprilist írunk. Ebben az átmeneti időszakban járunk Gerzsonnal. Említettem, hogy rémséges dolgokat tett már velünk ez a kocsi, de persze nem az ő hibája. Először az akkumlátorral vacakoltunk, majd eltörött az üzemanyagnyomó-cső, aztán kigyulladt, végül csapágyas lett a jobb első kereke, ami aztán be is állt. Ebben a fuvarban - mint már említettem volt - az aksi vacakol, de lehet, hogy mi vagyunk a hibásak, ugyanis szerettük volna a hűtőnket használni. Ezekről a csuda élményekről is írok majd még. Februárban Romániában voltunk két autóval, ekkor mentem először Gerzsonnal. Kollégáim megrökönyödve és kételyekkel fogadták a hírt, de én akkor még nem gondoltam semmi rosszra. Később derült ki, hogy én bátor vagyok, sőt vakmerő, még később, hogy az életemmel játszottam. De most térjünk vissza a jelenbe! A második felrakót kétórai keresgélés után találtuk meg, nem győztem Lajost nyugtatgatni - általában ez is fordítva szokott lenni -, hogy még nem volt olyan cím, amit ne találtunk volna meg. Az égen közben vadászrepülőgépek köröztek, jó alacsonyan szálltak, jó volt látni. Valami reptér is volt a közelben. Hiába. Információ nélkül nehezen található meg a cím. Főleg itt Spanyolországban. De azért ez is meglett, és három órai várakozás után meg is kaptuk a transzformátorunkat meg két ládát. Indulunk tovább Ikaztegietába. Ez a kis falucska hegyek között bújik meg egy gyors folyású folyó partján, ami talán az Oria lehet, nem néztem meg pontosan. 20. 40-kor értünk ide, persze sehol senki, így vacsora és filmnézés után nyugovóra tértünk.
Svédországban 2007. június 21.
2007. június 21.
Azért nem lazsáltunk mostanáig, csak egyszerűen nem tudom, miért nem volt időm írni. Végül is minden utat regisztráltam, így semmi nem veszik el. Majd esetleg menet közben pótolom.
Még a le havrei kanyart be sem fejeztük, máris szólt az irányítónk, hogy előrakás után 20-ra Jönköpingben kell lerakodni. HURRÁ!!! HURRÁ!!! HURRÁ!!! Pedig már lemondtam arról, hogy valaha is viszontlátom kedvenc lerakóhelyemet. És most újra Jönköping (jöncsöping)! (bár a német rendőr is jönköpingnek ejtette... -na mindegy...) Szóval, irány Svédország. Az előkészület kissé zavaros volt, ugyanis az áru nem fért fel a
kamionunkra, ezért megint másik autóval kellett jönnünk. Hétfőn hajnalban indultunk el, gyönyörű nap volt. Az autóról hamar kiderült, hogy bár a km/h 95-öt mutat, mi bizony csak 80-nal megyünk. Amúgy minden rendben. Egy huzamban lementünk az A20-as autópályára, és ott aludtunk. innen már csak 2 óra a kikötő, bőven elérjük a 12. 45-ös ladikot. Kényelmesen odaértünk a kikötőbe, ahol meleg fogadtatásban részesültünk egy kedves helyi rendőr személyében. Minden papírunkat megnézett és megkérdezte, vajon miért ment a kamion 95 km/h-val a 70 helyett. Lajos nagyon meggyőzően elmagyarázta a rendőrnek, hogy mi igazából 75-tel jöttünk, csak a tachográf és a gumi problem miatt van ennyi a korongon, de a GPS szerint szabályosan jöttünk. A rendőr vagy gyagya (mert azt, hogy hülye, nem illik képernyőre vetni-hihihi-) volt, vagy csak nem akart minket bántani,
mindenesetre elhitte. Aztán kiderítette, hogy a pihenőnk sem volt teljesen rendben, én már gondolatban búcsúztam legalább 300 €-tól. De nem! Szerencsénk volt, mondta, hogy sláfen, ha átértünk és jó utat kívánt. FŰŰŰ...! Ez meleg volt! Ez után az irodában kiderült, hogy én csak egy dízeltyúk vagyok. Mivelhogy nem kaptam sofőrjegyet, csak egy 15€-s turistát. Se kaja, se kabin, se kedvezmény-kupon, semmi. Ezt felettébb sértőnek találtam és fel is dugtam az orrom. De aztán megvígasztalódtam a parton. A tenger mindig elvarázsol, imádom. Megjött a komp és mi már rutinosan felgurultunk rá. Gyorsan elfoglaltuk a szobánkat és mindent levideóztunk. Azért kaptam ebédet is, bár a vasárnapi szülinapi gulyás a nyomába sem érhet a párolt halnak, ami szerintem lazac volt, és a mellé tálalt iszonyat sótlan párolt zöldségnek. Na persze, a magyar konyha! Végigélveztük a kompozást, nem lettem tengeribeteg sem, bár a kaja másik felét a páromnak adtam. A kikötés után aludtunk egy jót, majd hajnali 3-kor elindultunk lerakodni. Sajnos most sokat vártunk, így csak az éjjeli kompot értük el. Sebaj! Már fentem a fogam valami finom vacsorára, ezért aztán igencsak megnyúlt az orrom, mikor a pincér kitálalta elém a két virslit. Na mindegy. Kompsütit azért hoztunk sokat. Kikötés után aztán egyből mentünk is a felrakóra, Neubrandenburgba, ahol művese-koncentrátumot raktak fel meglepő gyorsasággal és 9 óra pihenés után 15 órakor elindultunk haza.
Azért nem lazsáltunk mostanáig, csak egyszerűen nem tudom, miért nem volt időm írni. Végül is minden utat regisztráltam, így semmi nem veszik el. Majd esetleg menet közben pótolom.
Még a le havrei kanyart be sem fejeztük, máris szólt az irányítónk, hogy előrakás után 20-ra Jönköpingben kell lerakodni. HURRÁ!!! HURRÁ!!! HURRÁ!!! Pedig már lemondtam arról, hogy valaha is viszontlátom kedvenc lerakóhelyemet. És most újra Jönköping (jöncsöping)! (bár a német rendőr is jönköpingnek ejtette... -na mindegy...) Szóval, irány Svédország. Az előkészület kissé zavaros volt, ugyanis az áru nem fért fel a
kamionunkra, ezért megint másik autóval kellett jönnünk. Hétfőn hajnalban indultunk el, gyönyörű nap volt. Az autóról hamar kiderült, hogy bár a km/h 95-öt mutat, mi bizony csak 80-nal megyünk. Amúgy minden rendben. Egy huzamban lementünk az A20-as autópályára, és ott aludtunk. innen már csak 2 óra a kikötő, bőven elérjük a 12. 45-ös ladikot. Kényelmesen odaértünk a kikötőbe, ahol meleg fogadtatásban részesültünk egy kedves helyi rendőr személyében. Minden papírunkat megnézett és megkérdezte, vajon miért ment a kamion 95 km/h-val a 70 helyett. Lajos nagyon meggyőzően elmagyarázta a rendőrnek, hogy mi igazából 75-tel jöttünk, csak a tachográf és a gumi problem miatt van ennyi a korongon, de a GPS szerint szabályosan jöttünk. A rendőr vagy gyagya (mert azt, hogy hülye, nem illik képernyőre vetni-hihihi-) volt, vagy csak nem akart minket bántani,
mindenesetre elhitte. Aztán kiderítette, hogy a pihenőnk sem volt teljesen rendben, én már gondolatban búcsúztam legalább 300 €-tól. De nem! Szerencsénk volt, mondta, hogy sláfen, ha átértünk és jó utat kívánt. FŰŰŰ...! Ez meleg volt! Ez után az irodában kiderült, hogy én csak egy dízeltyúk vagyok. Mivelhogy nem kaptam sofőrjegyet, csak egy 15€-s turistát. Se kaja, se kabin, se kedvezmény-kupon, semmi. Ezt felettébb sértőnek találtam és fel is dugtam az orrom. De aztán megvígasztalódtam a parton. A tenger mindig elvarázsol, imádom. Megjött a komp és mi már rutinosan felgurultunk rá. Gyorsan elfoglaltuk a szobánkat és mindent levideóztunk. Azért kaptam ebédet is, bár a vasárnapi szülinapi gulyás a nyomába sem érhet a párolt halnak, ami szerintem lazac volt, és a mellé tálalt iszonyat sótlan párolt zöldségnek. Na persze, a magyar konyha! Végigélveztük a kompozást, nem lettem tengeribeteg sem, bár a kaja másik felét a páromnak adtam. A kikötés után aludtunk egy jót, majd hajnali 3-kor elindultunk lerakodni. Sajnos most sokat vártunk, így csak az éjjeli kompot értük el. Sebaj! Már fentem a fogam valami finom vacsorára, ezért aztán igencsak megnyúlt az orrom, mikor a pincér kitálalta elém a két virslit. Na mindegy. Kompsütit azért hoztunk sokat. Kikötés után aztán egyből mentünk is a felrakóra, Neubrandenburgba, ahol művese-koncentrátumot raktak fel meglepő gyorsasággal és 9 óra pihenés után 15 órakor elindultunk haza.
Az Auchan Madrid mellett, itt ALCAMPO...2007. február 14.
Valentin nap
Ezen a szép napon SPANYOLORSZÁGBAN vagyunk egy csodaszép tengerparti városkában: CASTELL DE FERRO ban, és várjuk a felrakást. Egyébként ez az egész út erről szól, várni, várni, várni, no meg persze várni....!!! A tenger lágyan hullámzik, nyugodtak vagyunk, végül is 50 € naponta...
Február 5-én indultunk útnak egy -18 fokon üzemelő hűtős kocsival. Már ez is maga volt a pokol, de a legszörnyűbb az volt, hogy azt sem tudtuk, hova megyünk. Spanyolország....La Jonquérában (Mószájszli, az űrkikötő, itt gyűlik össze a világegyetem összes söpredéke-Star wars) álltunk két napig, vártuk a címet. De legalább tudtunk fürödni. Sőt, a hűtőt is leállítottuk, így legalább aludni is tudtunk.
NA VÉGRE!!! Megvan a cím. Az irányítónk 2 nap gondolkodási idő után Hontoria-Segoviába küldött minket a sonkával. Péntek éjjel fél 11-kor oda is értünk, ott pedig közölték velünk, hogy hétfőn reggel 8-kor szedik csak le. PUFF NEKI!!! Se kaja, se WC, a fürdésről már inkább ne is essen szó. Azért nem estünk pánikba, vagány kamionos feltalálja magát!
Tudtunk venni bagettet a helyi vendéglátó egységben, ahol olyan füst volt, hogy vágni lehetett, és az út menti bozótos remek mellékhelységként funkcionált. Hétfőn reggel szedni kezdték és este volt, mire befejezték. A felrakóról még senki nem tudott semmit, ezért “saját eszüleg“ elindultunk hazafelé és Madridban megálltunk az AUCHAN (amit ott Alcamponak hívnak)áruházban vásárolni. Nagyon örültem, mert tudtunk venni Máténak LEGOt,
Hatalmas repülőst, amilyet akart, olcsón, meg Krisztinak 1€-s zoknit, ami 1 €ba került és két pár volt benne. Ja, és zöld. (volt, mert már csak fakó meg az egyik ki is lyukadt-a szerkesztő). Aztán megálltunk Alcalá de Henárezben, és fürödtünk!!! Végre.
Másnap délelőtt megkaptuk a címet. Egészen délre küldtek bennünket, Almeriába. 4 felrakót kaptunk.
Ez az út aztán kárpótolt bennünket minden eddigi szenvedésért. Gyönyörű volt! A Sierra Nevadán mentünk át, hatalmas hegyeken, szakadékok mellett, hósipkás hegycsúcsok között. És akkor megláttuk a tengert. A Földközi-tengert! Csodálatos volt látni és érezni az illatát. Már sötétedett, de azért megálltunk egy sziklaperemen és néztük a nagy vizet. Fantasztikus volt, soha nem felejtjük el. Meg is találtuk a városkát, CASTELL DE FERRO. Az úttól 2 méterre hullámzott a tenger, és mi elmentünk sétálni. Na persze nem a partra, neeem, az túl egyszerű és kézenfekvő lett volna. Lajos kitalálta, hogy sétáljunk fel a felrakóig, (nem éppen erre gondoltam Valentin nap alkalmából) nézzük meg, hova kell mennünk. Hát ez borzalmas volt. Sikátorszerű kis utcákon át vezetett az utunk és mindenhonnan fenyegető kutyaugatás hallatszott. Rettenetesen féltem. Alig vártam, hogy hazaérjünk a mi kis biztonságot adó autónkba. Aludtunk, majd a rémálom folytatódott. A 4 felrakóból 6 lett, mert a paradicsomot 3 helyen rakták fel. Az út csúcspontja még csak ezután következett, ugyanis mielőtt a salátát felrakták volna az utolsó felrakón, szembe kellett néznünk egy kamionnyi kiborult paradicsommal. ÚRAMISTEN!!! Órákig tartott, míg a helyi munkások segítségével összeszedtük és újracsomagoltuk mindet. Aztán indultunk haza végre.
Valentin nap
Ezen a szép napon SPANYOLORSZÁGBAN vagyunk egy csodaszép tengerparti városkában: CASTELL DE FERRO ban, és várjuk a felrakást. Egyébként ez az egész út erről szól, várni, várni, várni, no meg persze várni....!!! A tenger lágyan hullámzik, nyugodtak vagyunk, végül is 50 € naponta...
Február 5-én indultunk útnak egy -18 fokon üzemelő hűtős kocsival. Már ez is maga volt a pokol, de a legszörnyűbb az volt, hogy azt sem tudtuk, hova megyünk. Spanyolország....La Jonquérában (Mószájszli, az űrkikötő, itt gyűlik össze a világegyetem összes söpredéke-Star wars) álltunk két napig, vártuk a címet. De legalább tudtunk fürödni. Sőt, a hűtőt is leállítottuk, így legalább aludni is tudtunk.
NA VÉGRE!!! Megvan a cím. Az irányítónk 2 nap gondolkodási idő után Hontoria-Segoviába küldött minket a sonkával. Péntek éjjel fél 11-kor oda is értünk, ott pedig közölték velünk, hogy hétfőn reggel 8-kor szedik csak le. PUFF NEKI!!! Se kaja, se WC, a fürdésről már inkább ne is essen szó. Azért nem estünk pánikba, vagány kamionos feltalálja magát!
Tudtunk venni bagettet a helyi vendéglátó egységben, ahol olyan füst volt, hogy vágni lehetett, és az út menti bozótos remek mellékhelységként funkcionált. Hétfőn reggel szedni kezdték és este volt, mire befejezték. A felrakóról még senki nem tudott semmit, ezért “saját eszüleg“ elindultunk hazafelé és Madridban megálltunk az AUCHAN (amit ott Alcamponak hívnak)áruházban vásárolni. Nagyon örültem, mert tudtunk venni Máténak LEGOt,
Hatalmas repülőst, amilyet akart, olcsón, meg Krisztinak 1€-s zoknit, ami 1 €ba került és két pár volt benne. Ja, és zöld. (volt, mert már csak fakó meg az egyik ki is lyukadt-a szerkesztő). Aztán megálltunk Alcalá de Henárezben, és fürödtünk!!! Végre.
Másnap délelőtt megkaptuk a címet. Egészen délre küldtek bennünket, Almeriába. 4 felrakót kaptunk.
Ez az út aztán kárpótolt bennünket minden eddigi szenvedésért. Gyönyörű volt! A Sierra Nevadán mentünk át, hatalmas hegyeken, szakadékok mellett, hósipkás hegycsúcsok között. És akkor megláttuk a tengert. A Földközi-tengert! Csodálatos volt látni és érezni az illatát. Már sötétedett, de azért megálltunk egy sziklaperemen és néztük a nagy vizet. Fantasztikus volt, soha nem felejtjük el. Meg is találtuk a városkát, CASTELL DE FERRO. Az úttól 2 méterre hullámzott a tenger, és mi elmentünk sétálni. Na persze nem a partra, neeem, az túl egyszerű és kézenfekvő lett volna. Lajos kitalálta, hogy sétáljunk fel a felrakóig, (nem éppen erre gondoltam Valentin nap alkalmából) nézzük meg, hova kell mennünk. Hát ez borzalmas volt. Sikátorszerű kis utcákon át vezetett az utunk és mindenhonnan fenyegető kutyaugatás hallatszott. Rettenetesen féltem. Alig vártam, hogy hazaérjünk a mi kis biztonságot adó autónkba. Aludtunk, majd a rémálom folytatódott. A 4 felrakóból 6 lett, mert a paradicsomot 3 helyen rakták fel. Az út csúcspontja még csak ezután következett, ugyanis mielőtt a salátát felrakták volna az utolsó felrakón, szembe kellett néznünk egy kamionnyi kiborult paradicsommal. ÚRAMISTEN!!! Órákig tartott, míg a helyi munkások segítségével összeszedtük és újracsomagoltuk mindet. Aztán indultunk haza végre.
A kezdetek...
2006. 12. 15.
11-én útnak indultunk Svédország felé, reggel 9 órakor, miután felvettük a fizetésünket, aminek nagyon örültünk. Szépen haladtunk, gyönyörű időnk volt egészen Kutyig, ahonnan aztán Prágáig ködben autóztunk. Sajnos a kikötőig nem értünk le, mert a pihenőt ki kellett vennünk. A kikötő. Simán odataláltunk, és nagyon meglepődtünk, mert rajtunk kívül csak két magyar várakozott a parkolóban. Elintéztük a beszállókártyát, és lementünk a partra. Nagy izgalommal vártuk a hajó indulását, ezért, hogy jobban menjen az idő, elmentünk sétálni, körülnézni, vásároltunk egy-két ajándékot is karácsonyra. 17. 45-kor indult a komp, 17 órakor meg is érkezett. Hatalmas tengerjáró volt, még soha nem láttunk ekkora vízi óriást! 10 vagonból álló vonat és rengeteg kamion, no meg személyautó jött ki a hasából. Megkezdődött a beszállás, egy keskeny rampán át a harmadik szintre került az autó, mi pedig a hetediken kötöttünk ki. Megkaptuk a kulcsokat, és az ötödik szinten kis keresgélés után meg is találtuk a szobánkat. Újabb meglepetés, hiszen a kabinban két szobát és egy zuhanyzót is találtunk, a kabin ablakai a tengerre néztek. Elfoglaltuk a szobánkat, gyorsan be is laktuk, aztán megtámadtuk a fürdőszobát. Zuhanyzás után megkerestük az éttermet a hatodik szinten és kikértük a vacsoránkat, ami sült csirke volt hasábburgonyával meg választottam valami rettenetes csokikrémes sütit, ami sós volt-bár lehet, hogy csak a kezdődő tengeribetegség miatt éreztem sósnak. De nem veszett kárba, mert Lajos megette. Az út hátralévő részében sétáltunk a fedélzeten, körülnéztünk a hajó boltjában, ahol nagyon finom parfümöket lehetett kipróbálni, megvenni sajnos nem, mert nagyon drágák voltak.
Végre-4 órás hajóút után megérkeztünk a kikötőbe, ahol a többi, tapasztaltabb kamionos javaslatára aludtunk egyet. Azt mondták, hogy ezek a svédek felvágják a ponyvát, ha a cég közelében állunk meg. Így aztán pihenten indultunk Jönköping felé. Oda is értünk, és legnagyobb meglepetésünkre szinte azonnal le is szedték az autót. Sajnos a vezénylőnk várakozásra szólított fel minket, ezért nem is értük el a déli kompot visszafelé. Hamburg volt az úti cél, a komp most is pontosan indult, és az indulás előtt két sötétkék SCANDLINES felirattal hímzett nagy törölközőt kaptunk ajándékba. A kabin immár szokásos belakása után sajnos rámtört a tengeribetegség, így nem tudtam enni egy falatot sem, az egész utat a fedélzeten vagy az ablakon szigorúan előre bámulva a széken ücsörögve töltöttem. Szerencsére a kaja most sem veszett kárba, Lajos ugyanis nem szenvedett semmilyen nyavalyában és jóízűen belakmározta a sült csirkét a sült krumplival, no meg a párolt halat a főtt krumplival, kapormártással, két nagy zsemleszerűséggel, süti, ásványvíz kíséretében.
11-én útnak indultunk Svédország felé, reggel 9 órakor, miután felvettük a fizetésünket, aminek nagyon örültünk. Szépen haladtunk, gyönyörű időnk volt egészen Kutyig, ahonnan aztán Prágáig ködben autóztunk. Sajnos a kikötőig nem értünk le, mert a pihenőt ki kellett vennünk. A kikötő. Simán odataláltunk, és nagyon meglepődtünk, mert rajtunk kívül csak két magyar várakozott a parkolóban. Elintéztük a beszállókártyát, és lementünk a partra. Nagy izgalommal vártuk a hajó indulását, ezért, hogy jobban menjen az idő, elmentünk sétálni, körülnézni, vásároltunk egy-két ajándékot is karácsonyra. 17. 45-kor indult a komp, 17 órakor meg is érkezett. Hatalmas tengerjáró volt, még soha nem láttunk ekkora vízi óriást! 10 vagonból álló vonat és rengeteg kamion, no meg személyautó jött ki a hasából. Megkezdődött a beszállás, egy keskeny rampán át a harmadik szintre került az autó, mi pedig a hetediken kötöttünk ki. Megkaptuk a kulcsokat, és az ötödik szinten kis keresgélés után meg is találtuk a szobánkat. Újabb meglepetés, hiszen a kabinban két szobát és egy zuhanyzót is találtunk, a kabin ablakai a tengerre néztek. Elfoglaltuk a szobánkat, gyorsan be is laktuk, aztán megtámadtuk a fürdőszobát. Zuhanyzás után megkerestük az éttermet a hatodik szinten és kikértük a vacsoránkat, ami sült csirke volt hasábburgonyával meg választottam valami rettenetes csokikrémes sütit, ami sós volt-bár lehet, hogy csak a kezdődő tengeribetegség miatt éreztem sósnak. De nem veszett kárba, mert Lajos megette. Az út hátralévő részében sétáltunk a fedélzeten, körülnéztünk a hajó boltjában, ahol nagyon finom parfümöket lehetett kipróbálni, megvenni sajnos nem, mert nagyon drágák voltak.
Végre-4 órás hajóút után megérkeztünk a kikötőbe, ahol a többi, tapasztaltabb kamionos javaslatára aludtunk egyet. Azt mondták, hogy ezek a svédek felvágják a ponyvát, ha a cég közelében állunk meg. Így aztán pihenten indultunk Jönköping felé. Oda is értünk, és legnagyobb meglepetésünkre szinte azonnal le is szedték az autót. Sajnos a vezénylőnk várakozásra szólított fel minket, ezért nem is értük el a déli kompot visszafelé. Hamburg volt az úti cél, a komp most is pontosan indult, és az indulás előtt két sötétkék SCANDLINES felirattal hímzett nagy törölközőt kaptunk ajándékba. A kabin immár szokásos belakása után sajnos rámtört a tengeribetegség, így nem tudtam enni egy falatot sem, az egész utat a fedélzeten vagy az ablakon szigorúan előre bámulva a széken ücsörögve töltöttem. Szerencsére a kaja most sem veszett kárba, Lajos ugyanis nem szenvedett semmilyen nyavalyában és jóízűen belakmározta a sült csirkét a sült krumplival, no meg a párolt halat a főtt krumplival, kapormártással, két nagy zsemleszerűséggel, süti, ásványvíz kíséretében.
Bük-Köln
2010. 09. 13.
Na ilyen sem sokszor fordul elő a kamionos életében! Ugyanott rakodok fel, ahol lerakodtam! Csodás! A rampára állással megküzdöttem, a francia hódolóm jutott eszembe, derékszögben megtörve toltam rá a pótot, máshogy ugyanis nem fértem el. Ráadásul (szőke nő) először jobbról próbáltam, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ennyire ügyike mégsem vagyok. Pakolás kész, irány Köln! A biztonsági őrökkel jó kapcsolatot sikerült kialakítanom, jókat beszélgettünk, és vették a bátorságot, hogy indulás előtt megtréfáljanak. Meséltem, hogy Romániába nem vagyok hajlandó menni semmi pénzért. Ezért aztán odajött hozzám az egyik iszonyat komoly és hivatalos képpel, és közölte velem, hogy tévedés történt, és az árut Temesvárra kell vinnem. NE! NE! Bármit, csak oda ne! - esem kétségbe, de ekkor megszánt a drága és hatalmas kacarászás közepette átadta a CMR-t és indulhattam. Persze a portásfülkéből mindezt végignézték a többiek is. Jó kis nap volt ez!! XD Határ felé menet tábla villogott, (jó kis berendezés) rendszámomat láttam rajta, félretereltek tengelysúlyt mérni. Pont jó, gondoltam, 24 tonna rajtam van. Bár még mindig jobb itthon, mint mondjuk az osztrák nagykontrollnál. Szép lassan haladtam át a mérlegen, tükörből láttam, lélekszakadva szalad az ember, lobogtat valami papírt. Vége. Gondoltam, de nem! Bájos mosollyal közli, hogy amiért ilyen ügyes voltam, kapok egy mérleges papírt. Nagyon örültem az ajándéknak. Mivel minden rendben volt, mentem tovább.
Na ilyen sem sokszor fordul elő a kamionos életében! Ugyanott rakodok fel, ahol lerakodtam! Csodás! A rampára állással megküzdöttem, a francia hódolóm jutott eszembe, derékszögben megtörve toltam rá a pótot, máshogy ugyanis nem fértem el. Ráadásul (szőke nő) először jobbról próbáltam, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ennyire ügyike mégsem vagyok. Pakolás kész, irány Köln! A biztonsági őrökkel jó kapcsolatot sikerült kialakítanom, jókat beszélgettünk, és vették a bátorságot, hogy indulás előtt megtréfáljanak. Meséltem, hogy Romániába nem vagyok hajlandó menni semmi pénzért. Ezért aztán odajött hozzám az egyik iszonyat komoly és hivatalos képpel, és közölte velem, hogy tévedés történt, és az árut Temesvárra kell vinnem. NE! NE! Bármit, csak oda ne! - esem kétségbe, de ekkor megszánt a drága és hatalmas kacarászás közepette átadta a CMR-t és indulhattam. Persze a portásfülkéből mindezt végignézték a többiek is. Jó kis nap volt ez!! XD Határ felé menet tábla villogott, (jó kis berendezés) rendszámomat láttam rajta, félretereltek tengelysúlyt mérni. Pont jó, gondoltam, 24 tonna rajtam van. Bár még mindig jobb itthon, mint mondjuk az osztrák nagykontrollnál. Szép lassan haladtam át a mérlegen, tükörből láttam, lélekszakadva szalad az ember, lobogtat valami papírt. Vége. Gondoltam, de nem! Bájos mosollyal közli, hogy amiért ilyen ügyes voltam, kapok egy mérleges papírt. Nagyon örültem az ajándéknak. Mivel minden rendben volt, mentem tovább.
Veauchle - Bük
2010. 09. 04.
Felrakó Veauchle. Lyontól kb 110km-re, gyönyörű tájon vezetett az út. GPS beállítva, sajnos csak az ipari park nevét kaptam meg, ezt meg nem ismeri. Mindegy. Jó kedvem volt, újra ráálltam a rampára, ráadásul javítás nélkül! Jobbról-balról dombocskák (otthon ezeket hegyeknek hívják :D ), alattam patakocska (Tisza nagyságú) kanyarog, csodálatos! Megérkeztem a faluba, legalább 8 különböző ipari park neve a táblán, csak az enyém hiányzik, na de mit nekem egy ilyen kis probléma, elvégre "profi kamionos" vagyok, ha nincs meg, majd megkérdezem. Behajtottam az egyikbe, ahol találtam is szorgos járdaépítő munkásokat. Az egyik, szerintem már rutinból szaladt is felém, készségesen lerajzolta, merre kell mennem. Legalább nyolc körforgalom, de érthetőnek tűnik. Mentem is tovább, és már az első körforgalomban elvesztettem a fonalat. Rossz helyen mentem ki, aztán visszafordultam, kimentem egy másik kihajtón, ...ez sem az, ...megint fordulás, ...megint egy másik kihajtó, ...na jó, feladom. Bementem egy bőrfeldolgozó üzembe, ahol irányba állítottak végre. De megint nem stimmel valami, mit keresek ezzel a monstrummal a templom előtt??? Szökőkút, sétáló emberek, igencsak furcsán néztek rám...azért csak mentem bár egyre kétségbeesettebben, sms haza: nem találom a felrakót!!! Azonban még mielőtt a válasz megjött volna, észrevettem, hogy kiértem a városból és ekkor...igen!...megláttam a cég nevét. Megvan! Eddig ez volt a legnehezebb. Hiába, ha nincs megfelelő információ, Franciaországban megtalálni valamit angolul, elég nehéz, de jó játék! Innen már ment minden, mint a karikacsapás. Biztonságos néninek öt percig magyarázom, hogy áruért jöttem, igen, én vagyok a sofőr, és igen, kamionnal érkeztem. Kaptam egy sípoló kütyüt, ha sípol, menjek vissza a portára. Még vissza sem értem a kamionhoz, sípolt a vacak és mehettem vissza. Hurrá! Irány a rampa, simán megvan, már ettől sem görcsölök, targoncás jön, menetrendszerű csodálkozás után hamar megrakja a pótot. Nehéz a motyó, le is kéne kötni. Ezzel megszenvedtem, de kaptam kesztyűt a targoncás fiútól, aki pont úgy nézett ki, mint Jean Claude van Damme. Indulás hazaa!!!
Felrakó Veauchle. Lyontól kb 110km-re, gyönyörű tájon vezetett az út. GPS beállítva, sajnos csak az ipari park nevét kaptam meg, ezt meg nem ismeri. Mindegy. Jó kedvem volt, újra ráálltam a rampára, ráadásul javítás nélkül! Jobbról-balról dombocskák (otthon ezeket hegyeknek hívják :D ), alattam patakocska (Tisza nagyságú) kanyarog, csodálatos! Megérkeztem a faluba, legalább 8 különböző ipari park neve a táblán, csak az enyém hiányzik, na de mit nekem egy ilyen kis probléma, elvégre "profi kamionos" vagyok, ha nincs meg, majd megkérdezem. Behajtottam az egyikbe, ahol találtam is szorgos járdaépítő munkásokat. Az egyik, szerintem már rutinból szaladt is felém, készségesen lerajzolta, merre kell mennem. Legalább nyolc körforgalom, de érthetőnek tűnik. Mentem is tovább, és már az első körforgalomban elvesztettem a fonalat. Rossz helyen mentem ki, aztán visszafordultam, kimentem egy másik kihajtón, ...ez sem az, ...megint fordulás, ...megint egy másik kihajtó, ...na jó, feladom. Bementem egy bőrfeldolgozó üzembe, ahol irányba állítottak végre. De megint nem stimmel valami, mit keresek ezzel a monstrummal a templom előtt??? Szökőkút, sétáló emberek, igencsak furcsán néztek rám...azért csak mentem bár egyre kétségbeesettebben, sms haza: nem találom a felrakót!!! Azonban még mielőtt a válasz megjött volna, észrevettem, hogy kiértem a városból és ekkor...igen!...megláttam a cég nevét. Megvan! Eddig ez volt a legnehezebb. Hiába, ha nincs megfelelő információ, Franciaországban megtalálni valamit angolul, elég nehéz, de jó játék! Innen már ment minden, mint a karikacsapás. Biztonságos néninek öt percig magyarázom, hogy áruért jöttem, igen, én vagyok a sofőr, és igen, kamionnal érkeztem. Kaptam egy sípoló kütyüt, ha sípol, menjek vissza a portára. Még vissza sem értem a kamionhoz, sípolt a vacak és mehettem vissza. Hurrá! Irány a rampa, simán megvan, már ettől sem görcsölök, targoncás jön, menetrendszerű csodálkozás után hamar megrakja a pótot. Nehéz a motyó, le is kéne kötni. Ezzel megszenvedtem, de kaptam kesztyűt a targoncás fiútól, aki pont úgy nézett ki, mint Jean Claude van Damme. Indulás hazaa!!!
Judit
Utólagos engedelmeddel, Juditom, kimásoltam ide ezt a kis szösszenetet a blogodból. 
2010.07.20. Mártinak :D
-Alap?-Igen.
-Mihez kell?-Kamion.
-Megvan már?-Még nincs. Neked?
-Négy éve kamionozok.
Egy istennőt láttam magam előtt.
Azóta sokat beszélgetünk. Három gyerekes., mint én. Szerettének elvesztése irányította a kamionozás felé, mint engem. Egy csodálatos nő, aki lelket önt belém, hogy a kamionozás jó. Soha ne legyen kétségem, hogy jól döntöttem, amikor ezt azt utat választottam. Minden tiszteletem az övé. Sosem engedem el a kezét.
-
Drága Judit! Most olvasom, mit írsz itt! Köszönöm neked, de szerintem túlértékelsz. Te vagy csodálatos! Kívánom Neked, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan szeretnéd! Tudom, hogy melletted lesz a párod, de bármikor (éjjel 2-kor is) írhatsz és segítek, amiben tudok. Nagyon nehéz (mondják nem nőnek való), de egyben nagyon sok szépséget és persze kihívást jelentő pályára lépsz majd. Lesznek nehéz pillanatok, de több örömöd telik majd benne, mint amennyi bánatot okoz. Büszke vagyok Rád és minden NŐre, aki vállalja és csinálja ezt a munkát. Hajrá! Én Veled leszek!
- 2010. szeptember 4. 17:53
Lyon
2010. 09. 03.
Az izgalmakkal teli első utam után hamarosan jött a második. Ezúttal az irány Franciaország, Lyon egyik ipari területe. Pontosan megkaptam az útvonalat, rampás pakolászás után vasárnap éjfélkor el is indultam. Könnyű volt az áru, így jól haladtam egészen Subenig. Itt az osztrák-német határon 60km/órára le kell lassítani. Láttam, hogy szemben velem áll a német vámos, próbáltam nyugodt képpel, mosolyogva átautókázni a határon, de láttam, hogy néznek. Sőt! Mutogatnak rám! Ajjaj! Ennek fele sem tréfa, gondoltam rémülten. Gyorsan leltárt készíttem magamban, áru rendben, papírok rendben, pihenőm megvolt, mi baj lehet? Semmi...aztán néztem a tükröt, láttam ám, fordulnak utánam, és jönnek...ilyenkor rettenetesen ideges leszek. De mindegy, 81km/ó-ra tettem a tempomatot és haladtam, magabiztosan, nyugodtan. Vagy 10-15 km kocsikázás után megelőztek, beálltak elém, és villogtattak, menjek utánuk. Tudtam...már amikor megláttam őket, tudtam, hogy kivesznek. Bekísértek egy parkolóba, és a jól ismert kedves mosollyal az arcukon kérték a papírokat. Rendes sofőrhöz méltón egyetlen paksamétát nyújtottam oda nekik, válogassanak. Mindent megnéztek és megkérdezték, hogy textilt viszek-e. Merthogy dudorodott a ponyva! Ezt meg a német nem szereti. Meg is értem. De mutattam, hogy nem textil, így megnyugodva kellemesen elcseverésztünk még egy kicsit, majd jó utat kívánva elengedtek. Phhhűűű...Azért izgalmas helyzet volt. Szerencsére Lyonig nem történt semmi különös. Lerakón állva egy DHL-es kamion érkezett, láttam, helyes fiatal sofőr vezeti. Szempillantás alatt derékszögbe törte az autót és már rajta is állt a rampán. Nagyon tetszett a manőver, ez az, amit soha nem leszek képes megcsinálni. Ekkor valami történt! Kiszállt a fülkéből, felém közelített, majd kb. 5 méterre az autómtól megállt, széttárta a karját, és színpadias mozdulatok kíséretében közölte velem, hogy "very beautiful sexy woman" vagyok. ITT MINDENKI MEGŐRÜLT? Kiesett a könyv a kezemből, bárgyún mosolyogtam és jobb híján megköszöntem, mire úgy ahogy jött kedves mosollyal az arcán intett és elviharzott.
Az izgalmakkal teli első utam után hamarosan jött a második. Ezúttal az irány Franciaország, Lyon egyik ipari területe. Pontosan megkaptam az útvonalat, rampás pakolászás után vasárnap éjfélkor el is indultam. Könnyű volt az áru, így jól haladtam egészen Subenig. Itt az osztrák-német határon 60km/órára le kell lassítani. Láttam, hogy szemben velem áll a német vámos, próbáltam nyugodt képpel, mosolyogva átautókázni a határon, de láttam, hogy néznek. Sőt! Mutogatnak rám! Ajjaj! Ennek fele sem tréfa, gondoltam rémülten. Gyorsan leltárt készíttem magamban, áru rendben, papírok rendben, pihenőm megvolt, mi baj lehet? Semmi...aztán néztem a tükröt, láttam ám, fordulnak utánam, és jönnek...ilyenkor rettenetesen ideges leszek. De mindegy, 81km/ó-ra tettem a tempomatot és haladtam, magabiztosan, nyugodtan. Vagy 10-15 km kocsikázás után megelőztek, beálltak elém, és villogtattak, menjek utánuk. Tudtam...már amikor megláttam őket, tudtam, hogy kivesznek. Bekísértek egy parkolóba, és a jól ismert kedves mosollyal az arcukon kérték a papírokat. Rendes sofőrhöz méltón egyetlen paksamétát nyújtottam oda nekik, válogassanak. Mindent megnéztek és megkérdezték, hogy textilt viszek-e. Merthogy dudorodott a ponyva! Ezt meg a német nem szereti. Meg is értem. De mutattam, hogy nem textil, így megnyugodva kellemesen elcseverésztünk még egy kicsit, majd jó utat kívánva elengedtek. Phhhűűű...Azért izgalmas helyzet volt. Szerencsére Lyonig nem történt semmi különös. Lerakón állva egy DHL-es kamion érkezett, láttam, helyes fiatal sofőr vezeti. Szempillantás alatt derékszögbe törte az autót és már rajta is állt a rampán. Nagyon tetszett a manőver, ez az, amit soha nem leszek képes megcsinálni. Ekkor valami történt! Kiszállt a fülkéből, felém közelített, majd kb. 5 méterre az autómtól megállt, széttárta a karját, és színpadias mozdulatok kíséretében közölte velem, hogy "very beautiful sexy woman" vagyok. ITT MINDENKI MEGŐRÜLT? Kiesett a könyv a kezemből, bárgyún mosolyogtam és jobb híján megköszöntem, mire úgy ahogy jött kedves mosollyal az arcán intett és elviharzott.
2010. november 14., vasárnap
Belgium
2010. 08. 29.
Vasárnap 22 óra, már 10 perce sorban indítják a kamionokat a kollégák, én is elindítom, aztán pontban 10-kor szépen egymás után indulunk, van, aki marad még reggelig. Frankfurt környéke valami rettenetes, három sáv, mindhárom telítve, németek, mint az őrültek, nem is értem, honnan az a beidegződés, hogy a német autós profi, elegáns, udvarias. Túljutok a kritikus részen, későre jár, már hétfő van, hajnali kettő óra. Álmos vagyok, kikapcsolom a tempomatot, haladok szépen. Gyanús furgon előz meg, mindegy, majd elmegy, gondolom félálomban, de ekkor villogni kezd a furgon tetején a piros lámpa: BITTE HALTEN...ajjaj, egyből felébredek, ez egy BAG-os furgon! Szépen bekísér a legközelebbi parkolóba. Két megtermett fegyveres egyenruhás nyitja az ajtómat, meglátnak, bájos mosoly jelenik meg az arcukon, örülnek nekem. Én rettegek. Kérik a toll collectes papírkámat (ez az autópályára váltandó jegy), odaadom, gyenge angolságommal kommunikálunk, (meglepően jól megy). Kiderül, hogy lejárt a kártya érvényességi ideje, ezért büntit kellene fizetnem. Na de mégiscsak egy kedves, mosolygós szőke nő vagyok, megesik rajtam a szívük és BAGos kísérettel megyek a következő benzinkútig, ahol kézen fogva visznek a Toll Collectes automatához, a szigorú fegyveres megváltja nekem a jegyet, a pénztárhoz kísér, majd kedves mosollyal elköszön és jó utat kíván. A meglepetéstől sokáig nem jutok szóhoz, csak mosolygok magamban, mostantól aki rosszat mond a BAGra, velem gyűlik meg a baja! Jó volt, hogy megállítottak, megvan a 45-ös pihenőm. Gyerekem alszik, semmit nem vett észre a történtekből...Szakad az eső, hogy fogom ilyen időben szétcsomagolni az autót, megint gyomorgörcs még a gondolattól is. De az autó megy és Aachen az utolsó benzinkút, meg kell venni a benelux matricát. Hollandia, Belgium, Brüsszel mellett haladok el, semmi nem látszik a városból, még mindig sötét van. GPS-t figyelem, nemsokára célnál leszünk. Még fél óra és megérkezünk a lerakóra. Úgy teszem a dolgom, mintha mindig egyedül mentem volna. Meglepődök magamon, intézem az irodát, megyek a targoncáshoz...na de most hogyan szedem szét...kezdeném megint, de ekkor jön a targoncás és a mellettem álló kamionsofőr a gyerekem segítségével pillanatok alatt szétszedi a pótkocsit. Na jó. De hogy rakom össze...folytatnám a pánikolást, de megint nem hagynak kétségbe esni, lerakodás után már rakják is össze, én figyelek és tanulok, és már egyedül fel tudom csukni az oldalfalat. Ne tessék kacarászni, ez nekem nagy eredmény...Papírmunka, indulás, még van idő, a felrakó is belefér. Darus rakodás. Kedvesen fogadnak itt is, érdekes, hogy mindenki mosolyog, ha meglát. Előzékeny férfiak megrakják az autómat, szinte semmit nem kell csinálnom, de azért most is sokat tanulok, el tudom húzni a ponyva tetejét. Hurrá! Mehetünk is, első benzinkútig. Alvás, aztán megyünk hazaaa!
Vasárnap 22 óra, már 10 perce sorban indítják a kamionokat a kollégák, én is elindítom, aztán pontban 10-kor szépen egymás után indulunk, van, aki marad még reggelig. Frankfurt környéke valami rettenetes, három sáv, mindhárom telítve, németek, mint az őrültek, nem is értem, honnan az a beidegződés, hogy a német autós profi, elegáns, udvarias. Túljutok a kritikus részen, későre jár, már hétfő van, hajnali kettő óra. Álmos vagyok, kikapcsolom a tempomatot, haladok szépen. Gyanús furgon előz meg, mindegy, majd elmegy, gondolom félálomban, de ekkor villogni kezd a furgon tetején a piros lámpa: BITTE HALTEN...ajjaj, egyből felébredek, ez egy BAG-os furgon! Szépen bekísér a legközelebbi parkolóba. Két megtermett fegyveres egyenruhás nyitja az ajtómat, meglátnak, bájos mosoly jelenik meg az arcukon, örülnek nekem. Én rettegek. Kérik a toll collectes papírkámat (ez az autópályára váltandó jegy), odaadom, gyenge angolságommal kommunikálunk, (meglepően jól megy). Kiderül, hogy lejárt a kártya érvényességi ideje, ezért büntit kellene fizetnem. Na de mégiscsak egy kedves, mosolygós szőke nő vagyok, megesik rajtam a szívük és BAGos kísérettel megyek a következő benzinkútig, ahol kézen fogva visznek a Toll Collectes automatához, a szigorú fegyveres megváltja nekem a jegyet, a pénztárhoz kísér, majd kedves mosollyal elköszön és jó utat kíván. A meglepetéstől sokáig nem jutok szóhoz, csak mosolygok magamban, mostantól aki rosszat mond a BAGra, velem gyűlik meg a baja! Jó volt, hogy megállítottak, megvan a 45-ös pihenőm. Gyerekem alszik, semmit nem vett észre a történtekből...Szakad az eső, hogy fogom ilyen időben szétcsomagolni az autót, megint gyomorgörcs még a gondolattól is. De az autó megy és Aachen az utolsó benzinkút, meg kell venni a benelux matricát. Hollandia, Belgium, Brüsszel mellett haladok el, semmi nem látszik a városból, még mindig sötét van. GPS-t figyelem, nemsokára célnál leszünk. Még fél óra és megérkezünk a lerakóra. Úgy teszem a dolgom, mintha mindig egyedül mentem volna. Meglepődök magamon, intézem az irodát, megyek a targoncáshoz...na de most hogyan szedem szét...kezdeném megint, de ekkor jön a targoncás és a mellettem álló kamionsofőr a gyerekem segítségével pillanatok alatt szétszedi a pótkocsit. Na jó. De hogy rakom össze...folytatnám a pánikolást, de megint nem hagynak kétségbe esni, lerakodás után már rakják is össze, én figyelek és tanulok, és már egyedül fel tudom csukni az oldalfalat. Ne tessék kacarászni, ez nekem nagy eredmény...Papírmunka, indulás, még van idő, a felrakó is belefér. Darus rakodás. Kedvesen fogadnak itt is, érdekes, hogy mindenki mosolyog, ha meglát. Előzékeny férfiak megrakják az autómat, szinte semmit nem kell csinálnom, de azért most is sokat tanulok, el tudom húzni a ponyva tetejét. Hurrá! Mehetünk is, első benzinkútig. Alvás, aztán megyünk hazaaa!
Az első...
2010. 08. 27.
Nagyon népszerű vagyok. (hehe) Reggeli sms: Belgiumba kellene menni, pótkocsi megrakva, érdekel-e. Persze, hogy érdekel, a tegnapelőtti eset után már csak azért is. Gyors telefon, nincs autóm, hogy megyek a telephelyre, nem gond, jönnek értem (ilyen is csak a mesében van), meglepődöm, kétéves Renault Premium az autó, kell a sofőrkártya, végre használhatom. Teljes káosz a fejemben, be kéne vásárolni, ruhát rakni, ágyneműt, te jó ég...TE JÓ ÉÉÉG!!! Rámtör a pánikroham, valaki jöjjön el velem!!! Belgiumban még nem voltam egyedül, merre induljak...aztán elmotorozom a boltba, nagy nehezen felgumipókozom a cuccot az SV-re, összekészülődök. Várom az indulást. Átgondolom, mit hogyan...te jó ég, mit vállaltam, gondolkodom, hogy visszamondom, na de azt mégse, Máté gyerekem az utolsó pillanatban úgy dönt, eljön velem, dejó, dejó, kész idegbaj vagyok, de megjön az autó értem, innen már nincs visszaút, indulni kell. Sötét van, mire az autóhoz érünk, ideges nevetőgörcs jön rám, oldalfalas, fűzögetős ponyvás (haha) a pótkocsi. Indulás előtt egyeztetés, megkapom az eligazítást, GPS-en beállítják nekem a célt, csak mennem kell. Igazán hálás vagyok, tetszik az autó is, szép, tiszta, látszik, hogy van gazdája. Bedobálunk minden cuccot, indulni kéne, este van, sötét, esik az eső, rá kell jöjjek, hogy még az M7-re sem találok fel. Összeszedem magam, mégiscsak kamionos vagyok, vagy mi a szösz, hajrá. Remeg kezem-lábam, nem találom a tempomatot, az ablaktörlőt, na jó, megvan. Máté biztat, anya, meg tudod csinálni, nem is értem, mitől vagyok ilyen állapotban. Jesszus! a tankolós kártya! Telefon, elég lesz a pénz és az üzemanyag, menjek nyugodtan, jön az utasítás. Mire a határra érünk, kisfiam elálmosodik, hátraküldöm az ágyra. Átérünk Ausztriába, ismerős a terep, GPS jól működik, arra akar menni, amerre én. A bécsi emelkedők után Alland pihenőhelyen megállunk, alszunk. Nem jön álom a szememre, egyre csak a ponyvázás jár az eszemben, hogyan fogom lerakni az árut, visszafelé darus rakodás lesz, sosem csináltam még. Csak forgolódom, fel-felriadok, gyerekem édesen alszik. Csörög az ébresztő, indulni kell tovább. Már sokkal nyugodtabban vezetek, a nap is kisüt, átérünk a németekhez, Passaunál állunk meg a 45-ös pihenőre. 70 eurocentes WC, hiába, a német tisztaságot meg kell fizetni. De kapunk kupont ezt majd "leehetjük". Indulás tovább, Frankfurt előtt hosszú pihenő, nem megyek be a dugóba, egy benzinkúton állunk, kényelmes, kellemes, aránylag csendes. Van WC, fürdési lehetőség. Laptop nincs, ezért olvasunk, beszélgetünk és társasozunk, hideg van és esik az eső. Vasárnap este 22 órakor indulunk tovább.
"Ő" az! Az én gyönyörűségem!
Nagyon népszerű vagyok. (hehe) Reggeli sms: Belgiumba kellene menni, pótkocsi megrakva, érdekel-e. Persze, hogy érdekel, a tegnapelőtti eset után már csak azért is. Gyors telefon, nincs autóm, hogy megyek a telephelyre, nem gond, jönnek értem (ilyen is csak a mesében van), meglepődöm, kétéves Renault Premium az autó, kell a sofőrkártya, végre használhatom. Teljes káosz a fejemben, be kéne vásárolni, ruhát rakni, ágyneműt, te jó ég...TE JÓ ÉÉÉG!!! Rámtör a pánikroham, valaki jöjjön el velem!!! Belgiumban még nem voltam egyedül, merre induljak...aztán elmotorozom a boltba, nagy nehezen felgumipókozom a cuccot az SV-re, összekészülődök. Várom az indulást. Átgondolom, mit hogyan...te jó ég, mit vállaltam, gondolkodom, hogy visszamondom, na de azt mégse, Máté gyerekem az utolsó pillanatban úgy dönt, eljön velem, dejó, dejó, kész idegbaj vagyok, de megjön az autó értem, innen már nincs visszaút, indulni kell. Sötét van, mire az autóhoz érünk, ideges nevetőgörcs jön rám, oldalfalas, fűzögetős ponyvás (haha) a pótkocsi. Indulás előtt egyeztetés, megkapom az eligazítást, GPS-en beállítják nekem a célt, csak mennem kell. Igazán hálás vagyok, tetszik az autó is, szép, tiszta, látszik, hogy van gazdája. Bedobálunk minden cuccot, indulni kéne, este van, sötét, esik az eső, rá kell jöjjek, hogy még az M7-re sem találok fel. Összeszedem magam, mégiscsak kamionos vagyok, vagy mi a szösz, hajrá. Remeg kezem-lábam, nem találom a tempomatot, az ablaktörlőt, na jó, megvan. Máté biztat, anya, meg tudod csinálni, nem is értem, mitől vagyok ilyen állapotban. Jesszus! a tankolós kártya! Telefon, elég lesz a pénz és az üzemanyag, menjek nyugodtan, jön az utasítás. Mire a határra érünk, kisfiam elálmosodik, hátraküldöm az ágyra. Átérünk Ausztriába, ismerős a terep, GPS jól működik, arra akar menni, amerre én. A bécsi emelkedők után Alland pihenőhelyen megállunk, alszunk. Nem jön álom a szememre, egyre csak a ponyvázás jár az eszemben, hogyan fogom lerakni az árut, visszafelé darus rakodás lesz, sosem csináltam még. Csak forgolódom, fel-felriadok, gyerekem édesen alszik. Csörög az ébresztő, indulni kell tovább. Már sokkal nyugodtabban vezetek, a nap is kisüt, átérünk a németekhez, Passaunál állunk meg a 45-ös pihenőre. 70 eurocentes WC, hiába, a német tisztaságot meg kell fizetni. De kapunk kupont ezt majd "leehetjük". Indulás tovább, Frankfurt előtt hosszú pihenő, nem megyek be a dugóba, egy benzinkúton állunk, kényelmes, kellemes, aránylag csendes. Van WC, fürdési lehetőség. Laptop nincs, ezért olvasunk, beszélgetünk és társasozunk, hideg van és esik az eső. Vasárnap este 22 órakor indulunk tovább.
"Ő" az! Az én gyönyörűségem!
Szösszenet
2010. 08. 25.
Reggel fél nyolc, csörög a telefon. Kedves női hang tegeződve érdeklődik, volna-e kedvem náluk dolgozni, ha igen menjek már le Kiskunhalasra megbeszélni a részleteket. Kinéztem az ablakon, süt a nap, szuper, megyek. Lányomat "nagy nehézségek árán rábeszélem" hogy jöjjön velem, lemotorozunk Halasra. Kellemes két és fél órás motorozás után leérünk, megvan a cég, körülnézünk, Jó autók, pótkocsik egyben, jó előjelek...fel az irodába. Megvan a reggeli hang tulajdonosa is, és ekkor dörgő basszus a háttérből: "Ide hozzám!" Megszeppenve indulok a hang irányába, ahol megtermett Döbrögi típusú "fejedelem" ül a karosszékben, lányom a nyomomban. Egyből nekem szegezi a választ: "csinos szőke, hosszú hajú lányokat nem veszek fel sofőrnek" -körülnézek, vajon kiről beszél. Lányommal összepillantunk, nem értjük a dolgot, rendben, hogy jó idő van, motorozni is szeretünk, meg Soltvadkert is útba esik, ugye, na de mégis...minek hívtak le, ha nem kellek, reggel is nő voltam...azt hiszem. De a válasz nem késik sokat, íme az okok: 1. félnék egyedül Olaszországban, 2.nem bírnám spaniferezést, 3. ráadásul oldalfalas fűzögetős ponyvás a pótkocsi, DE: négykézben szívesen alkalmazna (azt elhiszem, gondoltam), így aztán telefonszámom felírva, mi pedig elbocsátva. Azért lejön utánunk, hiába, kíváncsi a gépsárkányra, beszélgetünk még egy kicsit, ráébreszt, hogy talán a buszvezetés jobb lenne nekem, kezd atyai hangvételű lenni a csevej, őszinte aggódást hallunk a hangján. Na mindegy. Tanulságnak jó. Amúgy se fizettek volna túl jól, meg folyton olasz, pfúúúj, unalmas. (savanyú a szőlő?) ...megyünk és megesszük az összes fagyit Soltvadkerten....
Reggel fél nyolc, csörög a telefon. Kedves női hang tegeződve érdeklődik, volna-e kedvem náluk dolgozni, ha igen menjek már le Kiskunhalasra megbeszélni a részleteket. Kinéztem az ablakon, süt a nap, szuper, megyek. Lányomat "nagy nehézségek árán rábeszélem" hogy jöjjön velem, lemotorozunk Halasra. Kellemes két és fél órás motorozás után leérünk, megvan a cég, körülnézünk, Jó autók, pótkocsik egyben, jó előjelek...fel az irodába. Megvan a reggeli hang tulajdonosa is, és ekkor dörgő basszus a háttérből: "Ide hozzám!" Megszeppenve indulok a hang irányába, ahol megtermett Döbrögi típusú "fejedelem" ül a karosszékben, lányom a nyomomban. Egyből nekem szegezi a választ: "csinos szőke, hosszú hajú lányokat nem veszek fel sofőrnek" -körülnézek, vajon kiről beszél. Lányommal összepillantunk, nem értjük a dolgot, rendben, hogy jó idő van, motorozni is szeretünk, meg Soltvadkert is útba esik, ugye, na de mégis...minek hívtak le, ha nem kellek, reggel is nő voltam...azt hiszem. De a válasz nem késik sokat, íme az okok: 1. félnék egyedül Olaszországban, 2.nem bírnám spaniferezést, 3. ráadásul oldalfalas fűzögetős ponyvás a pótkocsi, DE: négykézben szívesen alkalmazna (azt elhiszem, gondoltam), így aztán telefonszámom felírva, mi pedig elbocsátva. Azért lejön utánunk, hiába, kíváncsi a gépsárkányra, beszélgetünk még egy kicsit, ráébreszt, hogy talán a buszvezetés jobb lenne nekem, kezd atyai hangvételű lenni a csevej, őszinte aggódást hallunk a hangján. Na mindegy. Tanulságnak jó. Amúgy se fizettek volna túl jól, meg folyton olasz, pfúúúj, unalmas. (savanyú a szőlő?) ...megyünk és megesszük az összes fagyit Soltvadkerten....
Köszöntő
Kedves Olvasóim!
Az ember élete csupa meglepetés, váratlan fordulat, főleg, ha az az ember kamionsofőr. Ráadásul nő. És még szőke is - bár a hajszín nem feltétlenül okozója a fordulatoknak, a tapasztalat azt mutatja, hogy valamiért mégis befolyásolja az emberek velem szembeni viselkedését. Egy szóval ez egy szőke kamionos nőszemély blogja lesz. Igyekszem megosztani az élményeimet visszamenőleg is, fényképekkel kiegészítve, és persze a mindenkori aktuális, friss történéseket is "papírra" vetem majd.
Fogadjátok szeretettel!
Kellemes olvasgatást!
Az ember élete csupa meglepetés, váratlan fordulat, főleg, ha az az ember kamionsofőr. Ráadásul nő. És még szőke is - bár a hajszín nem feltétlenül okozója a fordulatoknak, a tapasztalat azt mutatja, hogy valamiért mégis befolyásolja az emberek velem szembeni viselkedését. Egy szóval ez egy szőke kamionos nőszemély blogja lesz. Igyekszem megosztani az élményeimet visszamenőleg is, fényképekkel kiegészítve, és persze a mindenkori aktuális, friss történéseket is "papírra" vetem majd.
Fogadjátok szeretettel!
Kellemes olvasgatást!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)