2012. március 26.

Új tavasz nyílik, de nem az én tavaszom. Valami végérvényesen megszakadt bennem. Hittem, bíztam és reméltem, hogy lehet szebb és jobb életünk. Hát nem lehet. Azt hiszem, megtanultam végre, hogy fehér hercegek nincsenek... és soha nem is voltak...

Ébredés

Néha hajlamosak vagyunk nem észrevenni azt, ami az orrunk előtt van. Olyasmit keresünk, ami soha nem volt és nem is lesz. Nem vesszük észre, hogy aki valóban törődik velünk, ott van egy karnyújtásnyira, akire minden körülmények között számíthatunk, az fogja a kezünket, minden percben és pillanatban, hogy akit valóban érdekel a sorsunk, a jövőnk és a jelenünk, az ott áll mellettünk, mint egy megingathatatlan  vas-szobor....csak nem vesszük észre... és néha nagyot hibázunk.

Hibázunk, de ha szerencsénk van, még időben észrevesszük, így a hiba nem lesz végzetes. Tanulunk belőle.  Megtanuljuk észrevenni azt, ami az orrunk előtt van. Amiért harcolni sem kell, hiszen oly természetes, hogy ott áll, óv, félt és vigyáz. Hogy ő is ember, hogy hibái vannak, hogy sérülékeny és érző lélek? Igen, ezt is észre kell venni. Nem megtagadni és elhagyni, akkor, mikor talán éppen neki van ránk szüksége. Mert lehet, hogy számára mi vagyunk az a vas-szobor, aki ott áll mellette óvón, féltőn és vigyázón.