Ezt a novellát nagyon nagyon régen kaptam egy kedves tanítványomtól, mikor még B kategóriát oktattam. Életem egyik legnagyobb elismerése, egyik legszebb ajándéka volt:
Oktatómnak
120 km/h. Fagyott csillagok, fagyott éjszaka. Megfagyott körülöttem a világ egy elhagyott országúton.
A motor és az agyam tompán zúg. Ütemesen égnek benne a gondolataim. Mit égnek, robbannak!
- Mindig ugyanaz a lemez – sziszegem dühödten – A főnököm egy állat. A haveroktól egyszerűen megőrülök. A lány meg…belémkapaszkodik, megfojt!
Újra felkapcsolok. A gázfröccstől felmordul a motor.
- A rohadt életbe! – szitkozódom hangosan - Elegem van ezekből a szarháziakból, elegem van a bájcsevejből, hányni tudnék az egész társaságtól! Gyerünk el minél messzebbre, minél gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban…
Fagyott csillagok, fagyott éjszaka.
Éles kanyar. Sikoltanak a kerekek. Kit érdekelnek? Padlóig a gázzal!
A következő kanyar. – Le vagytok szarva! –üvöltöm a szélvédőn túlra, mintha az egymás után gyorsan elrohanó fák tehetnének valamiről,
Zúgás, sikoltás, üvöltés – üvöltés, csikorgás, zúgás.
Alattam folytonos szalagként kígyózik a felezővonal.
„A nyakadra tekeredik és megfojt” – szól egy hang valahonnan abból az üreges, véres szivacsból, amit agynak neveznek. Millió kis szilánk feszül neki körbe, hogy egyetlen hasító fájdalomként üvöltsek ismét az éjszakába.
- Na még egy! – ez a következő kanyarnak szól.
- Gyere világ! – kiáltanám.
Ugrana a kocsi, de hirtelen valóban megfagy körülöttem a világ. Fagyott mozdulatlanság és csend körülöttem. Mintha az egész egy kimerevített filmkocka lenne életem szalagjáról. A motor áll, hangom bennszakadt, csak a saját zihálásom lüktet a halántékomon.
- Na álljunk meg egy pillanatra! – hallom a mellettem lévő ülésről.
Rémületemben a mozdulatlan országútra meredek, pedig haragos helyett inkább kedvesen dorgáló hang önmagában erre nem adna okot. Ahogy az útra nézek, a fényszórók kévéjében valahol a kanyar közepén feltűnik egy kamion. A sofőr visszakapcsol, a motor felhördül, húsz tonna dübörög el közvetlenül mellettem, miközben én verítékben fürödve görcsösen markolom a kormányt.
- Azt hiszem, ezt sikerült megúsznunk! – hallom a most elégedettségtől telt hangot ismét magam mellől.
- Hogyhogy megúsztuk? – kérdezem remegő kezeim mögül, amibe az arcomat temettem.
- Hát elég csúnyán festenél most, ha az előbb én nem vagyok melletted!
- Istenem! – nyögök fel fájdalmasan.
- Nem, nem! – tiltakozik a hang tulajdonosa – Ő most nem jöhetett.
- Mi a jó… - kezdeném a közismert mondatot, de valami belém hasít.
Kivel beszélgetek én? Ki ül mellettem? Hallucinálok? Lassan kinyitom ujjaim összezárt rácsát, és óvatosan jobbra lesek.
Fehérben volt. Tetőtől talpig. Nevetős, mosolygós arc. Tiszta nagy szemekkel néz rám, és két hatalmas szárny tornyosul mögötte, ahogyan az egy angyalhoz illik.
- Úristen! Uram Isten! – tört ki ismét belőlem.
- Nem, nem! Már az előbb is elmondtam! Ő még nem tudott eljönni.
- Meghaltam! Biztos meghaltam! – susorogtam alig hallhatóan, de az angyalnak éles a füle.
- Hála nekem, még nem haltál meg! És most kapcsolj szépen egyest, lassan csúsztasd a kuplungot és induljunk el szabályosan!
Automatikusan engedelmeskedem minden szavának.
- Zsolti! És az index? – kérdi méltatlankodva – Az index hol marad? Ez a szabályos elindulás?!
Rosszul fejezem ki magam, ha azt mondom, elképedve bámulok rá.
- Ne a szárnyaimat bámuld, kérlek, hanem az utat! Elég nehezen mozgok velük, de olyan szépek! Most csináltattam őket!
Kezdem lassan összeszedni magam, és lassan végiggondolni a történteket: 120km/h, egy kanyar, egy kamion, egy angyal….
Végre eljutok odáig, hogy viszonylag nyugodtan dadogjam:
- Ni…ki….öö…és hogyan…vagyis…
- Hogy ki vagyok? Az őrangyalod! De azt hiszem, lassan letelik a szolgálat, indulnom kell. Most azt akarod mondani, hogy köszönöm – sűrű bólogatással jelzem helyeslésemet –, de inkább fogd ezt a tollat, és itt írd alá a kartonodat.
- Az elkerült balesetek rovatnál?
- Igen, ott! Rendben van! Különben nem kell csodálkozni, ez a munkánk. Rálépni a fékre, ha az a valaki, aki a kormánynál ül, elfelejtené. Na! Remélem, a jövőben nem találkozunk!
Szótlanul néztem végig, ahogy kiterjeszti szárnyait és könnyedén elrepül a szikrázó csillagok felé. Elnéztem utána hosszan, és arra gondoltam….
- Alszol, Zsolt?
- Tessék? Mi a baj? – riadok fel.
- Azt kérdezem, alszol? – hallom megint a jobbomról és nevet valaki hozzá.
- Nem…csak tudod, amíg vártam Rád, kicsit elbóbiskoltam.
- Semmi baj! Engem is kifárasztott a mai nap. Különben miért nézel így?
Ahogyan mosolyog rám…Biztosan ő volt! Ő volt álmomban mellettem!
- Semmi, semmi…- nyögöm zavartan, de közben izgatottan kutatom végig tekintetemmel. Valami hiányzik…csak tudnám mi…
- Biztosan a tavaszi fáradtság – csendül a hangja – Bár engem a tavasz egy kicsit elszédít. Tudod, bizseregnek a szárnyaim.
Összerezzenek és megütődve bámulok rá:
- A micsodáid?!
- A szárnyaim. De mindegy…itt írd alá – szól a megszokott kedvesen nyugodt hangján az oktatóm.
- Az őrangyalom és Te… - hebegem bizonytalanul.
- Valami nagyon furcsát álmodhattál!
- Lehet…de, na, mindegy! Butaság! Mikor találkozunk?
- Lehetőleg minél kevesebbszer! – bár én mindig Veled leszek! – szólt kacagva, és huss, kirepült a letekert ablakon…
Székesfehérvár 1993. március 1. Birgány Zsolt
ktatómnak 1993. március 1.
