Néha hajlamosak
vagyunk nem észrevenni azt, ami az orrunk előtt van. Olyasmit keresünk, ami
soha nem volt és nem is lesz. Nem vesszük észre, hogy aki valóban törődik
velünk, ott van egy karnyújtásnyira, akire minden körülmények között
számíthatunk, az fogja a kezünket, minden percben és pillanatban, hogy akit
valóban érdekel a sorsunk, a jövőnk és a jelenünk, az ott áll mellettünk, mint
egy megingathatatlan vas-szobor....csak nem vesszük észre... és néha
nagyot hibázunk.
Hibázunk, de ha
szerencsénk van, még időben észrevesszük, így a hiba nem lesz végzetes.
Tanulunk belőle. Megtanuljuk észrevenni
azt, ami az orrunk előtt van. Amiért harcolni sem kell, hiszen oly természetes,
hogy ott áll, óv, félt és vigyáz. Hogy ő is ember, hogy hibái vannak, hogy sérülékeny
és érző lélek? Igen, ezt is észre kell venni. Nem megtagadni és elhagyni,
akkor, mikor talán éppen neki van ránk szüksége. Mert lehet, hogy számára mi
vagyunk az a vas-szobor, aki ott áll mellette óvón, féltőn és vigyázón.
Két kézzel temeted a múltad. Csak elő ne másszon egy sötét sikátorból az éj közepén. Nyugtatod magad, hogy minden úgy jó, ahogyan történik. Nem vehetsz el nagyobb szeletet az élet tortájából, mint amekkorát kegyesen kínál, amiért harcolni sem kell. Nem akarsz többé olyat, amit nehezen lehet megszerezni.
VálaszTörlésEzzel megírtad a végrendeletedet. Csakhogy addig míg felolvassák, számtalanszor belebotlasz, míg el nem fogy a könnyed, és már csak a száraz, fojtogató keserűség marad...