Zaragoza felé...

A greenwichi nulladik hosszúsági kör alatt...jobbra kelet, balra nyugat, én meg középen...Zaragoza felé

2008. április 21. hétfő
Igen- igen. A dátum nem tévedés. Tényleg nem írtam mostanáig. Rettenetesen szégyellem magam, igazán nem tudom, hogy mi volt a kifogás, pedig már egészen gyorsan megtalálom a betűket. Nnnnnna. Mostan éppen itten ülök egy DéAeF kamionban, hát valami rémes, de most éppen ezzel kell járnunk.


A RÉMet ugyanis eladták. Tegnapelőtt határoztam el, hogy most már minden napról írok, de ez nekem nem megy. Majd a kis füzetem alapján pótolgatom, ami elmaradt. Szóval jelenleg Spanyolországban vagyunk Viladecavallsban, és várjuk, hogy bejelentkezhessünk a SONY cuccal. Na végre! Ez gyorsan ment, máris elindultunk Castellar del Vallésba. Ez már nehezebben ment, el is tévedtünk, pedig már szinte tökéletesre fejlesztettem a navigációs képességeimet. Vagy talán mégsem? Itt sokat vártunk, hiába, nem kapkodósak. Aludni és fürödni is tudtunk, megfőztük a maradék virslit is, Sherlock Holmest olvastam, meg ugye írom a naplót. Mindennap. Közben megérkezett a felrakók listája, szeretett irányítónk megint leküldött minket az Atlanti-óceán partjára, így valószínű, hogy csak pénteken fogunk hazaérni. Mostanában Gerzsonnal (így neveztük el a DAFot) autózunk, “aki” ezen az úton is meglepett bennünket aranyos kis műszaki hibával, az előző rémtetteiről is írok, valami borzasztó. Most az aksival van gond, merthogy fogja magát és lemerül. Bikakábeles indítással hajlandó csak menni. Az első felrakót gyorsan meg is találtuk, és már kész is a rakodás itt a VALEO nevű cégnél, indulunk Zaragoza felé. Nagyon fáradtak vagyunk, mert tegnap, azaz vasárnap este 10 óra óta vezetünk. De meg fogunk állni útközben pihenni, mert muszáj.

2008. április 22. kedd

Megálltunk este fél 10-kor aludni egy csendes benzinkúton, reggel 7-ig nyugodtan pihentünk. Ránk is fért. Csodálatosan szép napra virradtunk, a függönyt elhúzva havas hegycsúcsokat láttunk, ahonnét hűvös levegőt hozott a szél. Elindultunk Zaragoza felé, hogy megtaláljuk a második felrakónkat. Sajnos ez nehéz diónak ígérkezik, nem találjuk. Kaptunk már mindenféle rajzot és útbaigazítást, mégsem megy, most éppen valami expo-területre jöttünk be, ahol vagy 20 biztonságos őr sípol egyszerre, így irányítgatják az autókat. Hát ez nem is nevetséges, hanem egyszerűen röhejes. Közben Tamás -az irányítónk- telefonált, hogy vissza kell jönni majd Barcelonába egy negyedik felrakóra. Hurrá. Ennek igazán nem örültünk, főleg így, hogy második sincs még meg.
Egy kicsit visszamegyek a múltba. Tavaly szeptemberben Franciaországban jártunk sokat, az Arbent-Annemasse lerakóhelypáros nagyon tetszett nekünk, a Montblanc alagúton át csodálatos szép helyeken járhattunk. A lerakó is jó, cirka 20 perc alatt végeznek velünk. Majd még írok erről, hiszen itt a Montblanc lábánál sok minden történt velem, pl., zuhanyoztam esőben, innen való az otthoni fenyőfáink nagy része. XD Hát igen. Csodálatos hely, a 4787 m magas csúcs mindenkit elvarázsol. Aztán persze Párizs! Majd’ minden héten ott voltunk, mégsem férkőzhettünk a torony közelébe, pedig már nagyon vágytunk rá. Egészen december 6-ig, amikor is a sors kegyelméből eljutottunk az Eiffel-toronyig. Igaz, hogy hideg volt, és fújt a szél, meg jól átáztunk-fáztunk, de megérte. Gyalog mentünk kb. 6km-t a párizsi utcákon át, mire odaértünk. De amíg odaértünk!!! Annyi szépet és csodálatosat láttunk, hogy feldolgozni szerintem máig sem sikerült. Egyébként erről jut eszembe. Tudom ám, hogy miért nem írtam eddig! Egyszerűen azért, mert annyi élmény adódik minden úton, hogy nincs időm leírni, hiszen mire az egyiket leírom, már ott is a következő. De most megfogadtam, hogy pótolok mindent, már ami eszembe jut. Csak hogy az unokáim el tudják majd olvasni. Még az is lehet, hogy könyvet írok belőle. Már a cím megvan: “Egy kamionos (aki nő) naplójából”. Na? Mit szóltok? Persze ehhez írni kellene minden nap. Na jó. Szóval útban a torony felé láttuk a Maria Magdalena Dómot, átmentünk a Concorde téren, ahol minden csupa fény és csillogás, na meg hatalmas óriáskerék, átmentünk Párizs legszebb hídján a III. Sándor (Alexander) cár hídon, messziről láttuk a palotát is. És a TORONY! Az valami csodálatos volt! Mentünk-mentünk, és egyszercsak kibukkant a lakóházak közül a talpa. Az egyik talpa. Hatalmas torony, és nagyon szép, mint egy csipketerítő, olyan finoman megmunkált az egész szerkezet. Magas, szinte nem is láttuk a tetejét, amikor alá álltunk. Fel is hívtuk az otthoniakat alóla, nem fogunk mindennap itt ácsingózni. Szerintem irigyeltek egy kicsit. Visszafelé a sanzelizén - fogalmam sincs, hogy kell írni -
sétáltunk, messziről láttuk Napóleon diadalívét is, gyönyörű volt. A Szajna partján andalogtunk szakadó esőben, majd a Concorde téren át vissza az autónkhoz. Azért Párizs nemcsak csillogás, sajnos rettenetesen zsúfolt, rengeteg ember tolong az utcákon, nem is figyelve egymásra, közönyösek, mindenki rohan a saját dolga után. Sok szemét is van szerteszét, a franciák nem a tisztaságukról híresek. Egymás hegyén-hátán a sok autó, parkolóhely sehol, így aki tud, a járdára áll fel elfoglalva annak jelentős részét a gyalogosok elől. De mindezek ellenére semmivel össze nem hasonlítható hangulata van, érezni, hogy pezseg az élet. Nem zavart az sem, hogy néha bizony a szó szoros értelmében taszigáltak odébb minket, ha kicsit elbámészkodtunk valamelyik kirakat előtt. Mert kirakat az van bőven. Egymást túllicitálva kínálják itt a portékájukat az árusok, és bizony a figyelmetlen turista azt veszi észre, hogy már a huszadik akciós mini Eiffel-tornyot vásárolja. Mi nem vettünk semmit. Merthogy annyi mindent szerettem volna, hogy nem tudtam választani. Majd legközelebb. Legalábbis remélem, hogy lesz még legközelebb. Bár mostanában inkább dél felé kell mennünk, azért én bízom benne. Aztán eladták a VOLVO-t. nagyon szomorúak voltunk, mert megszerettük azt az autót, és már igazán semmi gondunk nem volt vele. Azt ígérték januárban, hogy lesz saját autónk, de még mindig nincs, holott áprilist írunk. Ebben az átmeneti időszakban járunk Gerzsonnal. Említettem, hogy rémséges dolgokat tett már velünk ez a kocsi, de persze nem az ő hibája. Először az akkumlátorral vacakoltunk, majd eltörött az üzemanyagnyomó-cső, aztán kigyulladt, végül csapágyas lett a jobb első kereke, ami aztán be is állt. Ebben a fuvarban - mint már említettem volt - az aksi vacakol, de lehet, hogy mi vagyunk a hibásak, ugyanis szerettük volna a hűtőnket használni. Ezekről a csuda élményekről is írok majd még. Februárban Romániában voltunk két autóval, ekkor mentem először Gerzsonnal. Kollégáim megrökönyödve és kételyekkel fogadták a hírt, de én akkor még nem gondoltam semmi rosszra. Később derült ki, hogy én bátor vagyok, sőt vakmerő, még később, hogy az életemmel játszottam. De most térjünk vissza a jelenbe! A második felrakót kétórai keresgélés után találtuk meg, nem győztem Lajost nyugtatgatni - általában ez is fordítva szokott lenni -, hogy még nem volt olyan cím, amit ne találtunk volna meg. Az égen közben vadászrepülőgépek köröztek, jó alacsonyan szálltak, jó volt látni. Valami reptér is volt a közelben. Hiába. Információ nélkül nehezen található meg a cím. Főleg itt Spanyolországban. De azért ez is meglett, és három órai várakozás után meg is kaptuk a transzformátorunkat meg két ládát. Indulunk tovább Ikaztegietába. Ez a kis falucska hegyek között bújik meg egy gyors folyású folyó partján, ami talán az Oria lehet, nem néztem meg pontosan. 20. 40-kor értünk ide, persze sehol senki, így vacsora és filmnézés után nyugovóra tértünk.